Aktuális

Vass István Zoltán: Önszántamból léptem ki a reflektorfényből

Gergely Gábor

Létrehozva: 2018.12.27.

<p>Négy és fél évtizedet húzott le a stúdiók világában Vass István Zoltán. 1500 labdarúgó-mérkőzést kommentált, hét nyári olimpiáról tudósított, legalább száz magyar Európa- és világbajnoki aranyérem megszületését közvetítette.</p>

Tízéves volt, amikor 1952-ben, Helsinkiben olimpiai aranyérmet nyert a magyar labdarúgó-válogatott. Különösebben nem lelkesedett a fociért, de édesapját átkísérte a szomszéd fűszereshez – ott volt rádió –, és együtt szurkolták ki Puskásék győzelmét. Nem igazán értette, miért kiabál a bácsi a dobozban, viszont kíváncsi volt arra, hogy a hang (Szepesi György – a szerk.) ott van-e a stadionban.   

– Igen, ott áll a pálya szélén, mondta apám – emlékezett Vass István Zoltán. – Mivel nagyon szerettem kirándulni, utazni és a beszéd sem esett nehezemre, kijelentettem, ha nagy leszek, én is a rádióban akarok beszélni. Milyen érdekes, pontosan húsz év elteltével, a müncheni olimpián együtt dolgoztam Szepesi Györggyel.

Elmondása szerint a Tiszán innen, Dunán túl című vetélkedőben volt először mikrofon a kezében. A feladata annyi volt, hogy készítsen riportot egy juhásszal. Bevallotta: elképesztően gyengére sikeredett a beszélgetés, a csapata mégis továbbjutott. A következő feladat már közelebb állt a sporthoz, osztrák fociszurkolókkal készített riportot, németül. Ezt hallotta meg a rádió gyártásvezetője, és javasolta: jelentkezzen a rádió személyzeti osztályán. 

– Behívtak meghallgatásra, számomra is meglepetés volt, hogy megfeleltem. Így lettem 1967. márciusától a Magyar Rádió szegedi stúdiójának munkatársa. Jó éle­tem volt, kocsi, szolgálati lakás, kötetlen munkaidő, és mégis négy esztendő múlva továbbléptem. Kihagyhatatlan ajánlatot kaptam Budapestről, a rádió sportosztályáról. Azt tudni kell, akkoriban, aki élt és mozgott, a sportosztályon akart dolgoz­ni. Mondtam is az engem féltőknek: kockázat nélkül nincs győzelem, kétszer biztosan nem hívnak Pestre, most megyek vagy soha. 

Felköltözött a fővárosba. Alig várta, hogy kezdődjön a labdarúgó-bajnokság, és ott állhasson a pálya szélén, bekapcsolódva a legendás körkapcsolásos közvetítésekbe. A focisták szerették, megesett, hogy a bemelegítés alatt még a játékba is bevették. Nyáron izzadt a levegőtlen, télen fagyoskodott a fűtetlen riporteri állásokban, mégsem cserélt volna senkivel.

– Rengeteg szép és izgalmas élmény tarkította a pályámat. De ha ki kellene emelnem belőle egyet, talán a Horváth, Kolonics kenupáros olimpiai győzelmét mondanám. Atlantában néhány centin múlt a győzelmük, de még Vitray Tamás, aki előttem ült, sem merte vállalni, hogy nekik adja az aranyat. Én viszont, mert láttam, pedig legalább száz méterre voltunk a célvonaltól, hogy Kolóék nyertek, belekiabáltam a mikrofonba: „Megvan a magyar aranyérem!” Igazából talán nem is láttam, de mivel olyan sok kajak-kenu versenyt közvetítettem, éreztem.     

Vass István Zoltán letette a mikrofont, legalábbis sportriporterként már nem szórakoztat bennünket. Vidéki házában él a párjával. 

– Akkor kell abbahagyni, amikor már nem vagy biztos magadban. Nincs szánalmasabb annál, ha az ember csalhatatlannak érzi magát, de ezt nem ismeri el. Nos, én önszántamból léptem ki a reflektorfényből 2005. szeptemberében. Elégedett vagyok, mert olyan társam van, akivel boldogan élhetek, és 76 évesen, már nyugdíjasként ugyan, de  rendszeresen dolgozom az egyik rádió stúdiójában.  

Kapcsolódó jegyzetünk itt olvasható.

Még egy kis fűszer jöhet? Iratkozzon fel a Bors-hírlevélre!
Sztár, közélet, életmód... a legjobb cikkeink első kézből!
Ingatlanbazar.hu - Gyors. Okos. Országos
-

További cikkek