A 2. Magyar Filmdíj közönségdíját a Wellhello együttes zenés játékfilmje, a #Sohavégetnemérős nyerte. Fluor Tomi zenésztársával, Diazzal, a film rendezőjével, Tiszeker Dániellel és a producer Lévai Balázzsal együtt a film hangulatához híven még egy szelfit is ellőttek együtt (kis képen), miközben átvették a díjat.
Hogyan érinti az elismerés?
Nem gondoltam, hogy mi fogjuk nyerni. Nem hiszem, hogy túl sűrűn történik meg egy zenész életében, hogy filmdíjat kap, ez óriási. Úgy tűnik, tényleg sikerült korlenyomatot csinálnunk – egy olyan filmet, amit húsz év múlva majd jó lesz visszanézni, és elárul sok mindent a korszakunkról. Örülök, hogy a közönség is értékelte, és hogy nemcsak a koncerteken mozgatunk meg embereket, hanem számíthatunk rájuk ilyen szavazások alkalmával is.
Mit ad a közönségnek a film?
A film lényege az volt, hogy átadjuk a generációnk kapcsolati botladozásait. Ezt az egész korszellemet, amiben vagyunk és azt, hogy minden változik, az emberek mégis ugyanolyanok maradnak: ugyanúgy keresgélik egymást, ugyanúgy szenvedik el egymás hiányát és ugyanúgy élik meg a közös boldogságot.
Mi a következő állomás?
Nagyjából 13 éves koromtól kezdve nyomon követhető vagyok az interneten. Ott van minden, amit megéltem, minden, ami velem történt. Kellene írnom egy könyvet. Megfordult a fejemben, hogy összerakom azokat a naplóbejegyzés-szintű írásokat, amikből a dalszövegek alakulnak.
Az előadói lét hogyan hat a magánéletére?
Az egész életembe és minden párkapcsolatomba beleszól az, hogy dalokat írok, mert jellemzően mindenki magára veszi a dalszövegeimet, aki a környezetemben van, és lány. Nehéz elmagyarázni, hogy egy-egy szöveg nem feltétlen a jelen tapasztalataiból születik, nem azért írok például szakítós számot, mert elegem van a partneremből, hanem akár máshonnan inspirálódom. Nehéz ezt tisztázni az emberekkel, megpecsételi a magánéletemet, de nem kérdés, hogy megéri-e.
