<p>Méhen kívüli terhesség, súlyos baleset, évek óta nem látott unoka és folyamatos pereskedés a menyével – ezen drámai események miatt gondolja a Kossuth-díjas művésznő, hogy a múltban cefetül viselkedhetett.</p>
Forrás: Tukocs Tekla
Vidáman szól bele a telefonba, de ha megkérdezik tőle, hogy van, azt feleli: nagyon rosszul. Tény, hogy Pécsi Ildikót néhány hete kiengedték a kórházból, és nincs jó bőrben. A fia és a menye között már ötödik éve dúló háború az egész családot, így érthetően őt is padlóra küldte. Az idős házaspár buja kertjében igyekszik nyugalmat találni.
– Valahol nagyon cefetül viselkedtem, hogy ebben az életemben ilyen sok sorscsapást kapok. Hiszek egyébként a lélekvándorlásban… De valahogy túl kell élnünk ezt az időszakot, és a kert mindig megnyugtat – mondja Pécsi Ildikó. – Tudja, mi egész életünkben becsületes emberek voltunk, sosem ártottunk senkinek, talán ezért is viseljük nehezen, hogy ennyi szomorúság ér minket.
A színésznő ezen a ponton kezdi sorolni, mi mindent mért már rá a balsors.
– Volt anno egy méhen kívüli terhességem. Abban az időben még nem volt ultrahang, békateszt volt csak, majdnem belehaltam. Aztán 2004-ben kirepültem egy mozgó kocsiból. Medencetörésem és koponyasérülésem volt. Akkor is közel voltam a halálhoz. Most fizikailag rendben vagyok, de a fiam és a menyem között folyó ötéves háború érzelmileg tesz teljesen tönkre, sodor a totális összeomlás szélére. Az unokámat négy éve nem láttam…
Szerencsére a színésznőnek még megvan a veleszületett csodaszere: a humora.
Milliók hite
A lélekvándorlásban sok millió ember hisz a Földön, jellemzően a keleti vallások követői, köztük is a buddhisták a legelkötelezettebbek e tekintetben.
Szerintük a lélek nem pusztul el a testtel együtt, hanem különválik attól, hogy új testet keressen.
Az újjászületések sorozata egészen addig tart, amíg meg nem szabadul a karmájától, hogy végül elérje a tökéletes boldogság vagyis a Nirvána állapotát.
– Szerencsés tulajdonságot örököltem a szüleimtől, a legnehezebb időszakban is képes vagyok nevetni. Hogy mire is gondolok? Kétéves koromig kopasz voltam. Anyám azt hitte, soha nem is lesz hajam. A rokonok és a szomszédok sokszor hoztak ajándékba masnit, mire anyám azt mondta nekik, hozzanak gombostűt is, valamivel csak rögzíteni kellene a színes szalagokat – gyógyul ki máris egy pillanatra a mélabúból, és megjegyzi: – Na, én is ilyen keserű derűvel fogom kivárni, hogy a családunkban újra béke legyen.
