Varga Miklós: Sokszor újra kellett terveznem az életemet - interjú

Nemrég indították el az István, a király iskolába megy elnevezésű színházi tehetségkutató versenyt, amelynek Vadkerti Imre, Vikidál Gyula és Feke Pál mellett ön is a zsűritagja. Mesélne a programról?

A versenyt ötezer hazai és külhoni magyar nyelvű általános iskola számára írták ki, amire november végéig 6 és 16 éves gyermekek jelentkezését várjuk. A diákoknak egy húsz-huszonöt perces jelenetet kell megidézniük az 1983-ban bemutatott István, a király című rockoperából, amit aztán feltöltenek a legnagyobb zenemeg­osztó portálra.

S hogy választják ki a legjobbakat?

A diákok produkcióit mi, a zsűri és a közönség bíráljuk el, pontozzuk, majd pedig a kiválasztott iskolák és diákok stadionméretben is bemutatják az előadásukat.

A négy győztes csapat szereplői pedig elutazhatnak Párizsba, ahol megnézik Versailles-ban a trianoni békeszerződés helyszínét, mellette pedig Disneylandben is eltölthetnek egy napot.

Mik lesznek a főbb szempontjai, hogy megtalálják a legtehetségesebbeket? 

Az alap természetesen a diákok hangja, hiszen mégiscsak egy zenei tehetségkutatóról beszélünk, ahol elengedhetetlen a szép hangszín. Emellett azonban a fizikumot, a kiállást is figyelem, illetve azt, hogy mennyire érti, és tudja beleélni magát a történetbe.

Néhány éve az ön gyerekei is részt vettek egy tehetségkutatóban, mi több, mind a ketten meg is nyerték azt. Mit gondol, hogyan hat egy ilyen verseny a lelkivilágra? 

Talán ez az egyik legfontosabb, hogy nagyon vigyázni kell a gyerekek lelkére, mert sokkal sérülékenyebbek és érzékenyebbek, mint a felnőttek. Megtörtént, hogy  az enyémek is kudarcként éltek meg egy-egy döntést, mi több, előfordult, hogy én magam is igazságtalannak éreztem az adott kritikát, de ezzel mindenkinek számolnia kell. Ha valaki előadóművész szeretne lenni, akkor fel kell készülnie arra, ez bizony egy nagyon kemény pálya, ahol nagyítóval vizsgálják minden egyes rezdülését.

Az István, a király iskolába megy azonban nemcsak a tehetséggondozásról, hanem a magyarság, valamint a múltunk megismeréséről is szól. 

Pontosan. Ezzel egy újabb lehetőséget kapunk a nemzet egyesítésére, ugyanis nemcsak a hazai, hanem a külhoni iskolákban tanuló magyar diákok is figyelmet kapnak. Sok gyerek rácsodálkozik, hogy a határon túl is élnek magyarok, és fogalmuk sincs Trianonról, a hazájuk múltjáról. A legtöbb fiatal csak a jövőbe tekint, ami persze nagyon jó dolog, csakhogy mindeközben a régmúltról sem szabadna megfeledkezni.

Az az érzésem, ön nagyon ért a gyerekek nyelvén. Tud hatni rájuk, igaz? 

Ezt tőlük kéne megkérdezni, de úgy gondolom, hogy igen. (Nevet) Legalábbis remélem. Nagyon empatikus vagyok velük, és próbálom óvni őket. Ahogyan a saját gyermekeimet is. 

Persze elvárásaim azért vannak, de a kedvüket semmiképp sem akarom szegni, ha valami esetleg nem úgy sikerül. Tudni kell talpra állni, és meg kell tanulni küzdeni, mert anélkül csak szerencsével tudunk életben maradni, ami ugyebár elég kockázatos.

Önnek sokszor kellett talpra állnia?

Voltak hullámvölgyek az életemben, hisz nem lehet mindig a csúcson az ember. Viszont soha nem volt másik opció. Mindig is a zenélésből éltem, s jól megéltem, nem volt szükségem mellékállásra. Szóval krízishelyzetbe azért nem kerültem, de többször előfordult, hogy újra kellett terveznem, és talpra kellett állnom. Ami a legfontosabb, hogy ez mindig sikerült.

Színészként és rockzenészként is sikeres, ami azért nem sokakról mondható el. Főleg nem ilyen hosszú időn át.

A színházi életemet kétségkívül az István, a király alapozta meg, amihez kezdetben csak a hangomat adtam, aztán idővel az arcomat is. A rockzenei sikereimet pedig elsősorban az Európa című dalomnak köszönhetem, amit megszámolni sem tudok, hányszor adtam már elő. Noha a hetvenes évek végétől a pályán vagyok, mégis mai napig úgy izgulok, mint az első fellépésemen. Kezem, lábam remeg, a szívem majd’ kiugrik a helyéről. Főleg, ami a színházi előadásokat illeti.

A rockzene színpadán valahogy magabiztosabb vagyok. Talán azért, mert ott én viszem a hátamon az egészet.

Van bármilyen bevált rituáléja a színpadra lépés előtt?

Mindig fohászkodom a jóistenhez, hogy fogja meg a kezemet, és segítsen át a nehézségeken. Megnyugtat az imádság. Nem utolsósorban pedig célba is ér, merthogy Isten mindig, minden körülmények között mellettem áll. Ezért pedig nem tudok elég hálás lenni.