Férje többször az életére tört, ezért elvált tőle, de sosem hagyta magára beteg szerelmét. A fájdalmat nem tudja elengedni, de nem is bánja.
„Szeretetmániás sanzonkirálynő” – így konferálta fel kolléganőjét Pécsi Ildikó, mert Dorottya ilyen. És még ma is gyönyörű, fiatalos, nem fog rajta az idő. Tartalmas élete során volt része szenvedésben is, talán ezért is találta izgalmas karakternek Havas és hívta meg a Henrik angyalaiba beszélgetni az ATV-be, ahol a művésznő a férjeiről is mesélt.
– Az első férjemmel, Ferivel a főiskolán szerettünk egymásba, és a házasságunk hét évig tartott – mondta a Borsnak Dorottya.
– Amikor Kecskemétre került, egymásba szerettek egy kedves kolléganőmmel. Feri eljött hozzám Pestre, és őszintén bevallotta, mire azt mondtam, ha ennyire szereted, akkor váljunk el, vedd el. Érzékeny ember vagyok, minden válásom után volt 3 év szünet, amit rendesen végigzokogtam. A második férjem Rozsos Pista volt, egy zseniális színész, csodálatos ember, de súlyos beteg. Depressziós. Eljátszatták vele Arturo Uit – pedig könyörögtem, hogy ne –, és az visszahozta 1944-et, amikor elvitték a teljes családját. Ez borzasztó volt, tudtam, hogy valami szörnyűség történik. Volt olyan előadás, ami után nekem ugrott, majdnem megölt. Mellette többször voltam életveszélyben. Egyszer mentünk haza, amikor azt kiabálta: neked élnek a szüleid, most közösen meghalunk, doblak és ugrom, és kitartott a hetedik emeletről. Megkapaszkodtam egy vaskorlátban és visszalendültem. Kifutottam a házból… és elváltunk. 26 éves voltam, nem akartam meghalni. Zokogtam, de rajta nem lehetett segíteni. Már elváltunk, amikor öngyilkos lett.
Amikor Dorottya megtudta, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett, rohant Ruttkay Évához, aki rettenetes állapotban volt.
– Fogtam a kezét és pontosan tudtam, mit érez. Mutatta a búcsúlevelet, amiben Zoli pontosan azt írta, amit Pista: „A halálfélelem halálvággyá alakul át. Mindig kerestem a lelki békét, nem találom.” Ezt csak úgy lehet kibírni, hogy tudtam, mindent megtettem érte, tiszta a lelkiismeretem. Akkor is jártam hozzá a kórházba, miután elváltunk. Megbeszéltük, ha meggyógyul, újra összeházasodunk. De minden hiába volt, nem akart élni. Hatvanöt éve vagyok a pályán. Van egy szakmám, amit imádok, és egy felnőtt, fotóművész fiam a harmadik férjemtől, Szilágyi Jánostól. Ő adja az erőt az életemhez. Optimista, pozitív gondolkodó, jóhiszemű vagyok a végsőkig, és hiszek az emberi jóságban – mondja, majd elmosolyodik: – Néha pont ennek vagyok az áldozata, az én kis rózsaszín felhőcskéimnek.
