Bangó Margit: Csorgott értem a férfiak nyála - interjú

A pályán töltött elmúlt ötven év legszebb pillanata…

Egyáltalán ötven éve a pályán lenni csoda! Kitörni a szegénységből egészen a királyokhoz, és az a tisztelet, szeretet, amit én kapok az emberektől, cserébe, amiért én is azt adom nekik. Mindig azt mondom, hogy azt adják, amit kapnak, hiszen megérzik ezt a kisugárzást. Ez a titka annak, hogy ötven éve a pályán vagyok. Mindig meg tudok újulni, tudok adni új dalokat, úri stílust. Nem csinált művész vagyok, azt, amim van, mind-mind a tehetségem és korrektségem által értem el. Mindig pontos voltam, kiszámítható és maximalista. Szóval a legjobb dolog az emberek mérhetetlen szeretete, amit mindennap tapasztalok, akár ha csak közértbe, a gyógyszertárba vagy a halpiacra megyek. Mindenki mosolyog, kedves, és csak egy puszi – ez magáért beszél. A napokban volt egy fellépé­sem például Szombathelyen. Nem szoktam fotózkodni, mert fáradt, izzadt vagyok. De volt ott egy beteg kislány, tolószékben. Ha arra járok, ő mindig ott van a fellépéseimen. A szívem szakad meg érte! Erre nem lehet nemet mondani, fotózkodtunk, megöleltem, és azt az örömet, amit mutatott, nem lehet elmondani. Ezek azok a visszajelzések, amik azt bizonyítják, hogy az elmúlt ötven év nem volt hiábavaló.

Biztosan van azért, amit ma már másként csinálna.

A szakmában nincs olyan. A magánéletemben igen, de a szakmában mindent ugyanúgy csinálnék, ahogy csináltam is. Gyönyörű, fekete bombázó voltam, mindenkinek csorgott a nyála értem, a tévéseknek, újságíróknak, rádiósoknak. De soha nem kellett csak a sikerért barátkoznom, nem kellett fizetnem érte. Nagyon keményen küzdöttem, de mindent csakis a magam erejéből értem el. A bokszhoz tudnám hasonlítani a pályámat, ugyanis kiütéssel mindig győztem, bárki volt ott. Csak azoknak a sztároknak adatik ez meg, akik valóban tehetségesek, mert aztán vannak az átmeneti sztárok, akik villognak, aztán eltűnnek a süllyesztőben. Az igazi tehetségek megmaradnak: Máté Péter, Cserháti Zsuzsa, de sorolhatnám még a nagy magyar színészeket, énekeseket. Biztos vagyok benne, hogy ha én már nem leszek, akkor is örömmel hallgatják majd a dalaimat. Természetesen mindannyian voltunk fiatalok, és követtünk el olyan hibákat, amiket ma már nem követnénk el, de ezekről ne is faggasson, nem beszélek róluk! 

Pedig de kíváncsi lennék… Akkor faggatom más titokról, arról, ami a tüzet táplálja önben. Van valaki, aki a kezdetektől a mai napig inspirálni tudja?

Tulajdonképpen a családom. Nálunk mindenki muzsikus volt, anyai és apai ágon is: tánczenészek, cigány-, jazz-, klasszikus zenészek, tehát ebben nőttem fel. Zenét reggeliztem, zenét vacsoráztam, nekünk ez volt az életünk, és a mai napig is az.

Ha a szerettei támogatása segítette, biztosan megsebezte, talán vissza is vetette a lányával vívott harca. Jól gondolom?

A családi támogatás, az hozzájárul, illetve hozzájárulna a karrierhez. A testvéreim, a családom természetesen mindig velem voltak, a mai napig a legkisebb húgom, Róz az asszisztensem. Ő az, aki elkísér mindenhová, jön velem. De mondtam, nem akarok rossz dolgokról, családi viszályokról beszélni.

Kifogyhatatlannak tűnnek az energiái, de talán ötven év után már visszavehet kicsit az ember. Hogyan képzeli el a következő éveket?

Ugyanúgy, ahogy az előző ötvenet! Ameddig az Isten éltet, addig a színpadon akarok állni! Az éneklés az életem, az erősít, az teljesít ki, az az, ami mindenhez erőt ad. Természetesen egy kicsit jobban oda kell figyelnem magamra, vigyáznom kell az egészségemre. De hála a jóistennek, itt van az én nagy Tinám, az unokám, aki mindenben segít és odafigyel rám. És még jelenleg velem lakik. De sajnos nem sokáig. Pontosabban nem sajnos, hiszen végre sikerül nekik különköltözni. De ott van a hálótársam, a dédunokám, a kis Tina, aki ugyanúgy vigyáz rám: „Mama, bevetted a gyógyszert?” A nagy Tinám a menedzserem, aki felveszi és lebonyolítja a műsorokat, kezeli az e-mailjeimet. Ha elköltözik, kicsit hiányozni fog. Szerencsére nem költöznek nagyon messzire, a kicsi Tina ráadásul itt is marad velem, hiszen semmi kincsért el nem hagyná a Mamát. Az unokámék pedig közel maradnak, negyedórányira költöznek csak szerencsére. Nagy Tinám is itt kezdte velem a nagybetűs életet, innen ment, illetve ide jött férjhez. Hozzám, ahol én lakom. Most nyolc éve lakik már velem, és örülnek, hogy álmaik házát sikerült megvenniük, úgyhogy ők el fognak menni. Részben jó, részben rossz. Csak tudod, amikor megszoktam, hogy állandó zsibongás, zajongás, gyerekzsivaj van körülöttem, akkor nehéz. Itt van a kicsi unokám is, a kis Vivi, Emilio kislánya. Szeretem ezt a jövés-menést, hogy itt vannak körülöttem. Ugyanakkor pont emiatt lesz kicsit megkönnyebbülés is, hiszen ez az őrült forgalom, ami itt van nálunk, kicsit elcsendesül, és valóban fogok tudni most már pihenni is. Aztán, ha gondolok egyet, beülök az autóba, és elmegyek hozzájuk.

Összefogja a családot, ön a biztos pont, aki mindig tudja a válaszokat. A karrierjét is biztos kézzel irányítja. Egyáltalán volt valaha bizonytalan, esetleg kételkedett abban, hogy jó pályán van?

Természetesen. Mégpedig egész fiatalkoromban. Amikor elkezdtem énekelni, és levizsgáztam az Országos Filmharmóniánál, még nagyon szigorú szabályok voltak – ami most sem ártana egyébként a celebeknek. Vizsga után kimentem több mint öt évre külföldre. Miután hazaértem, az Interkoncert bevett a nagy csapatába, akikkel évente több száz koncertet adtak. Nagyon boldog voltam, hogy idehaza is megismernek, hiszen külföldön már csak „Vulkán a jégen” volt a nevem, annyira ismertek. Végül a turné kezdete előtt három vagy négy nappal közölték velem, hogy sajnos nem mehetek. Nem volt tiszta a válaszuk, és ebbe nem nyugodhattam bele. Végül leültem a koncertszervező igazgatójával, és kiderült, hogy vannak bizony olyanok az én műfajomban, akik azt mondták: ha Bangó Margit az ő műsorukba kerül, ők visszalépnek. És volt olyan ráhatásuk és pozíciójuk, hogy kifúrtak a műsorból. Na, ez engem teljesen földhöz vágott, és eldöntöttem, hogy ott befejezem. Teljesen elhatárolódtam a szakmától. 

Aztán a Feleki Kamill bácsival utaz­tunk éppen egy autóban, az olyan barát-kollégákkal együtt, mint Máté Péter, Cserháti Zsuzsi, Liliom Karcsi. Nagyon el voltam keseredve, ők viszont ehhez nem voltak hozzászokva. Kamill bácsi kérdezte, hogy „Mi van, kis Bangó?” és nem hagyott békén, amíg el nem mondtam. Elmeséltem, hogy nem értem ezt az országot, hiszen azt a babért, amit learatott már egy nagy művész, én úgysem tudom elvenni tőle, ahogy ő sem tőlem, amit én aratok le magamnak esetleg. Erre Kamill bácsi azt válaszolta: „Édes kicsi Margitkám! A tehetség olyan, mint a labda. Lenyomják itt, feljön ott. Ott lenyomják, feljön máshol. Ezt a tehetséget az Istentől kap­tad, nem hagyhatod abba.” Azóta hálás vagyok neki, és köszönöm, hogy itt maradtam. Utána aztán már jöttek a sikerek. De olyan büszkén nézek a tükörbe, hogy mégis önmagamnak törtem utat a tehetséggel a szegénységből!