Tavaly egy karibi hajóúton <a href="http://www.borsonline.hu/csepregi-eva/cimke/11306" target="_blank">Csepregi Éva</a> megérezte, hogy járvány lesz. Igaz, ilyen komolyra álmában sem gondolt.
Hogy viseli a bezártságot?
Ez elég nehéz időszak, és a java még hátra van. A nyarunknak annyi, pedig nagyon várjuk, hogy koncertezzünk. De azért élvezem is, hogy itthon vagyok. Három éve lakom itt, és mivel mindig úton voltam, keveset tudtam itthon lenni. Most ismerem ki a lakást, rakodok, pakolok, főzök. Arra vigyázok, hogy legyen meg a napi rutin. Ezt komolyan veszem, mert ha lustulok, arra gondolok, mi lesz, ha holnap fel kell menni a színpadra? Fittnek kell lennem, ezért mindig tornával kezdem a napot, aztán takarítok, főzök, már elég jól visszarázódtam. Vettem magamnak egy szintetizátort, azon elevenítem fel azt, ami a zongorázási tudományomból megmaradt. Van ukulelém, éppen a Take Me Home, Country Roads című dalt tanulom.
Úgy tudom, gyerekkorában ellógta a tesiórákat.
Még gimnáziumba jártam, amikor már énekeltem. A gimivel szemben volt a Rózsa Ferenc Kulturális Központ, oda jártunk táncolni a lányokkal, és ott beprotezsáltak a Sztereo együtteshez. Ha nem volt kedvem tornázni, a lányok szóltak a tanárnőnek, hogy a Csepreginek ma fellépése lesz, nem szabad kifárasztani. Nem szerettem tornázni, de a 80-as években bejött az aerobik, és azt nagyon megszerettem. A Szeretek ugrálni dalunkban benne van: Jane Fonda megtanított ugrálni. Most sincs mindig kedvem, de békeidőben heti kétszer jön egy tanár, és tornázunk.
Nincs mese, csinálni kell. Most magamtól fogok hozzá, és kiegészítem egy kis szobabiciklizéssel. Azt is úgy bírom ki, ha közben nézem a History Channelt. Most van idő tévézni. Olvasok, sorozatokat nézek. De van, hogy erőt veszek magamon, és a lakópark környékén sétálok maszkban. Élvezem, hogy tavasz, nyár lett. Tervezzük a jövőt, dalokat írunk, a Maradj otthon! fesztiválra a YouTube-ra. A legizgalmasabb, hogy a Nyár van dalunkat felvettük karanténban, és a lézeres csapatunk, akik egy hangárban felépítettek egy színpadot, oda kivetítenek minket LED-falakra, úgy, hogy közben megy a lézershow. Próbáljuk kitalálni, milyen lesz a jövő.
Milyen lesz?
Nehéz ezt lelkileg, anyagilag feldolgozni. A zenekar és a technikusaink, körülbelül tízen, mind ebből élünk. Mind a zöld jelzést várjuk, hogy mikor kezdhetünk dolgozni. Találgatom, vajon hogyan alakul át a szakma? Ugyanolyan marad? Vagy búcsút mondhatunk a nagy, zsúfolt rendezvényeknek? De bizakodó vagyok, remélem, óvintézkedések mellett augusztus 20-án már lesz buli. Biztosan sokan alig várják, hogy újra kikapcsolódjanak, mások soha többé nem akarnak tömegbe menni.
Ez szomorú.
Az, de mégis azt mondom, évente bezárnám a Földet egy hónapra, mondjuk, január, februárra, hogy az emberek pihenjenek, és a bolygó tisztuljon.
Nem biztos, hogy ez rossz ötlet.
Mindenki otthon nézné a sorozatokat, és spórolna.
Mennyivel költ kevesebbet?
Olyan harminc, negyven százalékkal. Ezt persze igyekszem „behozni”, vettem ugye a szintetizátort, lábmasszírozót, teljesen nem tudok ellenállni. De nem szaladok be boltokba, mert meglátok egy csinos blúzt, kabátot. Most háttérbe kerültek azok a görcsök, hogy mindig valami újat vegyek. Ételekre többet költök, két hűtőm van, jól megpakoltam. Vannak olyan vonzó ajánlatok, amire nem tudok nemet mondani.
Nem magányos?
Nem. Itt a lakóparkban van egy kertem, ahová ki tudok menni. Dávidék (Csepregi Éva és Bob Heatlie fia – a szerk.) mindennap jönnek kávézni, ebédelni. A teraszon terítek, és tisztes távolból beszélgetünk. Ha biztosan tudnám, hogy augusztus 20-tól dübörögnek a bulik, nem lennék kétségbeesve, október 17-re, az Aréna-koncertünkre pedig egyértelműen készülünk. Tavaly végigrohantunk a világon, hatvan órát ültünk repülőn. Amerikában kezdtünk : Las Vegastól New Yorkig bejártuk a kontinenst. Aztán mentünk hajóútra a Karibi térségbe. Érdekes, ott jutott eszembe, mi lenne, ha jönne valami fertőzés, mondjuk, szalmonella? Akkor, ott nem történt semmi, erre jött ez a sokkal súlyosabb. Hazajöttünk, majd Koreába rohantunk, és a Maldív-szigetekre repültünk. Mentünk, mint az eszelősök, mintha tudtuk volna, egy darabig majd nem lehet.
Még kikért aggódik?
1995 óta van egy alapítványom, a Fényszóró Kulturális Alapítvány. Az a mottónk, hogy mindenkinek joga van a kulturált szórakozáshoz. Fogyatékkal élő, halmozottan sérült emberekért dolgozunk, most ez is leállt. Annak idején a speciális olimpiások elkezdtek hívni különböző rendezvényekre, ahol összebarátkoztam a gyerekekkel. Kimentem velük az olimpiára Amerikába, erre íródott a Kézen fogva élsz című dal, amit ott énekeltem. Hallom, hogy az intézetekben, például a sződligetiben, nagy a baj a járvány miatt.
Hogy jött az alapítvány ötlete?
A gyógypedagógus barátnőm javasolta, miután hazajöttünk Amerikából, hogy úgyis annyit vagyok velük, hozzunk létre egy alapítványt. Sok-sok intézetben jártam, sok szívszorongató történetet láttam. Egyszer Debrecenben voltam egy egészségügyi gyermekotthonban: odajött hozzám egy sérült, vak kislány, akinek rengeteg Neoton-kazettája volt. Átölelt, hozzám bújt, én meg elbőgtem magam. A többiek mondták, hogy ne, ők nem szeretik, ha miattuk sírnak. Nem sajnálkozásra vágynak, hanem a vidámságra, hogy együtt legyünk. Azt hittem, ennyi idős koromra már ott fogok ülni egy irodában, és csak az alapítvány ügyeivel foglalkozom. Hát nem így lett.
