Életeket mentett a hároméves Pécsi Ildikó

A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész könyvet ír az életéről, de nagyon különleges módon mutatja be a családját: a mindenkori kertjükön keresztül.

– Az embert a kert és a munkája tartja életben. Nekem most nagyon fontos ez a könyv, mert az életem a különböző fákkal, bokrokkal, gyönyörűséges virá­gokkal van tele. És a történeteimmel. Ezek hozzám kapcsolódnak, ahogy a mindenkori kutyáim is, akik szintén részesei annak a sok évtizednek, amióta itt lakunk vidéken – meséli a Borsnak Pécsi Ildikó, aki hajlandó volt a ké­szü­lő könyvből egy rövid részletet is meg­osztani a Bors olvasóival.

– A főszerepben Ildibildi – ez a címe a könyv egyik leg­megin­dí­tóbb fejezetének – mondja Pécsi Ildikó, majd olvasni kezd:

„Valamelyik nagyvárosba gyalogoltunk. Nem nevezték meg elégszer, úgyhogy nem emlékszem, de nem is ez a fontos, bárhol megtörténhetett. A város főterén egy hatalmas gimnázium állt, a téglafalú udvarra terelték be a nőket, a férfiakat, a gyerekeket a felfegyverzett katonák (…) édesanyám, édesapám fogta a kezemet (...) Jobb és bal oldalt már nem volt szabad hely, rendezőileg a főszereplő helye volt csak üresen, a katonák oda állítottak bennünket. A mese szerint bejött a parancsnok, a katonák pedig felemelték a fegyverüket. Édesanyámnak eszébe jutott, hogy a lövések szívmagasságban szoktak jönni, én, aki térdig érek, életben maradhatok. – Halljunk meg együtt! – mondta édesapám, és megölelte anyámat. A pa­rancsnok felemelte a kezét, én kitéptem magam az ölelő karokból, odarohantam a parancsnokhoz, átöleltem a csizmáját, mert épp olyan magasan voltam, mint a csizma. Lehajolt, magához emelt, hosszan nézett, mosolyogtam. Aztán visszavitt az édesanyámnak, visszafordult, a katonák pedig leengedték a fegyvereiket. Az embereket elengedték. Édesanyám szerint az első nagy alakításom ez volt.”