Tizennyolc éves koromban egy építőtáborban szúrtam ki a lány gyönyörű égő vörös haját, a Hiába kísértesz hófehéren című Ady Endre-verset szavalta a gimnáziumi Ki mit tudon. Már akkor tudtam, hogy ez a lány kell nekem. Egy héten belül többször is találkoztunk, sokat pingpongoztunk együtt, és az egyik ilyen randevún egy pokróccal jelent meg. Kimentünk a szőlősbe, ott terítette le a pokrócot. Itt ekkor egy örökké emlékezetes történet vette kezdetét: még mind a ketten szüzek voltunk, és ahogy belevágtunk a dologba, elkezdett zuhogni az eső.
Ez elég komoly termékenységszimbólum, amire azóta is büszke vagyok. Két szűz a zuhogó esőben a szőlős közepén szerelmeskedik életükben először – ez a legnagyobb élmény, ennél szebbet elképzelni sem tudok. Aztán egy meglehetősen tanulságos történet kerekedett ebből az egészből, mert a barátnői rögtön bemószeroltak minket a tanároknál, és így amikor másodszor próbálkoztunk, rögtön ránk törték az ajtót.
Már akkor ott érzékeltem a férfiak elnyomottságát: engem büntettek és zavartak haza a táborból, nem a lányt, az ő szüleinek valószínűleg nem akartak írni, hogy „a lányukat szeretkezésen kaptuk”, de mint lovag, én szívesen vittem el a balhét.
Ezt követően egész nyáron leveleztünk, de nem láttuk egymást, ő pedig időközben összejött valaki mással, másfelé vitt minket a sors. Azóta összefutunk időnként az utcán, és szeretettel köszönünk egymásnak, ez lett a történet vége.
