Az autóbalesete ébresztette rá, hogy a siker, a pénz és a nők hajhászása helyett a belső egyensúlyára kell koncentrálnia. Azóta eszerint él, és sokkal kiegyensúlyozottabb.
A napokban ünnepelte a negyvenedik születésnapján. Sokan összegeznek a kerek évfordulókon, ön milyennek látja az utóbbi éveit?
Nagyon nehéz éven vagyok túl, úgy is mondhatnám, a tavalyi év volt a lélek sötét éjszakája. Emberileg értek csalódások, szakmailag meg sok döntésemet kellett átgondolni, és újabbakat hozni. Az legérzékenyebb területeken értek komoly morális, lelki és érzelmi kihívások. Ugyanakkor, ha folyamatában nézem, akkor ez egy fontos év volt. Annak a folyamatnak, ami elkezdődött 11 éve, egy újabb dimenzióját éltem meg. Visszatértek bizonyos dolgok, amiket meg kellett ugorjak, de most egy magasabb szinten kellett őket megoldanom. A fejlődéssel úgy tűnik, egyre keményebb leckék érnek. Olyan dolgokat kellett helyretenni, megoldani, amelyek életem talán eddigi legnagyobb kihívását jelentették.
Pedig a rajongóinak úgy tűnhetett, minden rendben: sokat forgatott, beszélgetéseket és konferenciákat tartott.
Egy bizonyos aspektusból minden rendben is volt: növekedések, lelki érések, fejlődések, anyagi és szakmai sikerek értek. Emberi kapcsolatok tisztultak le körülöttem. Talán ez volt a legmeghatározóbb. Egyben a legfájóbb ráébredni a realitásra. Ez is a lelki érésemnek a része, még ha óriási fájdalommal is jár, hogy ami igaz, csak az maradjon, ami meg hamis, az szakadjon le. Az ezzel való szembesülés kínzó fájdalommal jár. A szenzibilitás a színészeknek elengedhetetlen sajátja, érzelmileg érzékeny emberként a pozitív is meg a negatív is intenzívebben érint meg minket. Ez egyszerre nagyon széppé, ugyanakkor néha kínszenvedéssé is teszi az életünket. Gondoljunk csak akár a legnagyobb külföldi sztárokra. Milyen két külön dimenzió volt Whitney Houston vagy Robin Williams belső és külső realitása. Amit a világ látott róluk, szemben azzal, amit a belső világukban valóban megéltek. S tudjuk, hogy végződött a történetük. Nem figyeltünk eléggé rájuk, ők meg nem bírták el a terheiket.
A sekélyes, csak kifelé való élés miatt nem figyelünk oda eléggé egymásra, és néha még magunkra sem. Pedig mint látjuk: nem minden a külső siker, a pénz és a csillogás. A lélektől, a szívtől, a mélyrepüléstől – sokszor inkább önvédelmi okokból – távolságot tartunk, elfordulunk, mert ezek bizony fájhatnak. Több energiát teszünk abba, hogy fájdalom- és konfliktusmentessé tegyük az életünket, minthogy szembeforduljunk, felvállaljunk és megoldjunk dolgokat. Belemenekülünk kapcsolatokba, foglalatosságokba és eseményekbe. Ezzel saját és mások életét is megkeseríthetjük, szenvedést okozhatunk, elrontunk sorsokat. Én nem akarok eljutni idáig, ezért sokat foglalkozom a lelkemmel. Az önismeret sokszor egy nehéz út, és én ezen vagyok több mint 10 éve. Ezek a körök azonban néha megrázzák az embert, én például tényleg úgy érzem, hogy belehalok egy-egy ilyen időszakomba. Persze csak képletesen, utána főnixmadárként éledek újjá, erősebb, érettebb, fejlettebb emberként.
Olyanok történtek most velem, amik minden eddiginél jobban megingatták a bizalmamat, hitemet és az érzelmi stabilitásomat. Ezt zárta a 40. születésnapom.
Mikor fogalmazódott meg önben, hogy többet kell befelé figyelnie?
Az autóbalesetem hatalmas, de ébresztő pofon volt. Talán valahol ott ébredtem fel. Sokat írtak róla: ötven helyett hetvennel mentem, balesetet okoztam, egy ártatlan embernek pedig sérülést, ezért elvették a jogosítványomat. A fizikai részénél csak a lelki volt borzasztóbb: otthon ültem és azon gondolkodtam, mit tettem és hova vezet ez így? Korábban nem foglalkoztam a lelki életemmel. Mint fentebb említettem, rájöttem, ennél azért több is tud lenni az élet, sőt tovább megyek: ha nincs meg a lelki békénk, akkor végünk van. Lehet bármink, bárkink, igaz a mondás: a tárgyak arra valók, hogy használjuk azokat, az emberek meg arra, hogy szeressük őket.
Mi ezt ma sokszor fordítva tesszük: egymást használjuk a magunk boldogságára, ha meg már nem felel meg, eldobjuk a másikat. A tárgyakhoz meg ragaszkodunk, gyűjtjük őket, azokat szeretjük. A kitartás, a mélység, az őszinteség, a nyíltság az együttes megoldás. Az összetartás mára ritka kinccsé vált. Még a legszorosabbnak vélt emberi kapcsolatokban is elcsúszunk, félremegyünk, sértődünk. Kimondhatatlanságok vannak, árulások, nem tiszta helyzetek. A tárgyakat, a kényelmet, meg a jólétet preferáljuk, és ezért cserébe szinte bármit odaadunk, akár a boldogságunkat, szabadságunkat, lelkünket is cserébe. Meghülyülünk, megalkuszunk, meghasonlunk. Ugyanakkor azt érzem és látom is magam körül, hogy felgyorsult a tudatosodás, az érés. Az önreflexió. Egyre több tudatos, érzelmileg érett és fejlődő ember van. A saját környezetem átalakulásából is látom. Mindenki eldöntheti, hogy ebbe vesz részt, vagy továbbra is csak kifelé él.
Min változtatott ezután?
Beszüntettem a bulizást, egy kortyot sem ittam, és véget vetettem az előadások vagy forgatások utáni szórakozásoknak is. Egyik nap egy budai villába voltam hivatalos, ahol egy narancssárga ruhás tibeti szerzetesnek mutattak be: Oh, Iván! Már vártalak – mondta nekem. Akkor éreztem, ez nem lehet véletlen és onnantól kezdtem megismerkedni a buddhista tanokkal. Utána jött a jóga, és a többi. Onnantól hol ébredtebb vagyok, hol alvóbb, de folyamatosan megyek előre ezen az úton.
2008 és 2015 között nem igazán hallhattunk ön felől. Volt néhány nemzetközi produkció, amiben szerepelt, de ezt leszámítva „eltűnt”.
Félreraktam a színészetet, és „all in” alapon eladtam mindenemet, szinte szó szerint: nem volt házam, se kocsim. Visszavonultam a világtól és spirituális útra indultam szerte a világban. Jártam többek között Toszkánában, Japánban, Nepálban, Thaiföldön, Mexikóban és Brazíliában is. Az utolsó években megírtam az Észlelések című könyvemet és kitaláltam a Fénykonferenciát, amiből három sorozatot csináltam, majd megalakítottam a mai napig sikerrel futó Gyere fel Ivánhoz! esteket, ahova mindig felhívok egy számomra példaképül szolgáló embert, mint például Prof. Dr. Bagdy Emőkét, Jakupcsek Gabirellát vagy Kassai Lajos lovasíjászt, és még hosszan sorolhatnám, kik jártak már nálam. Velük beszélgettünk, tőlük tanultunk. Mikroközösséget teremtek ebben a rohanó világban. A színészetem és a filmezés mellett ezekkel igyekszem értéket közvetíteni, több ezer embert értem már el így.
Újjászületett?
Mindig, folyton. Ami nem volt fájdalommenetes, mert körülbelül ordítasz a fájdalomtól, mivel a léleknek is ugyanúgy fáj a változás, a növekedés, a régi levedlése, az átalakulás és az igazsággal való szembesülés, mint a testnek. Sőt, a léleknek jobban.
Közben visszatért a filmezéshez is. A lelki békéje azért még mindig fontosabb?
Néhány éve egy 12 napos forgatásra hívtak egy nagy hollywoodi filmbe, de pont akkor voltam az elvonulásomon Brazíliában. Utána a Veszetteket csináltuk a nyáron, erre kellett készüljek, és mivel rettenetesen el voltam fáradva az előző munkáktól, pihennem és töltődnöm kellett, hiszen arra a szerepre fizikailag is alaposan fel kellett készülnöm. Attól féltem, ha nem töltődöm, akkor egyszer a forgatás alatt csak úgy összeesek. Így azt a külföldi szerepet tisztelettel visszautasítottam. Ezt súgta akkor a szívem.
Mostanában is szokott még elvonulni?
Legutóbb megint csak Brazíliában jártam, ahol sok ember fordul meg. Pár éve még a szupermodell Naomi Campbellel is meditáltunk együtt, de előttem olyan hírességek fordultak már meg ott, mint az amerikai tévés Oprah Winfrey, vagy az Oscar-díjas színésznő, Shirley MacLaine. De a híres és gazdag emberek mellett egyszerű amerikai tanáremberek, vagy szegény brazilok is ugyanúgy elmennek, mint Osho guru személyes tanítványai is, meg sok-sok európai, hiszen ott mindenki egyenlő és ugyanazt keresi: befelé figyel, elcsendesüléssel felkapcsolódik valami magasabb rendűhöz. Nem valami vásári szellemjárást kell elképzelni, meg buta varázslatokat és szélhámosságot, hanem olyan transzcendenciáról és az anyagias életlefogást meghaladó dolgokról beszélünk, ami mindannyiunk lényege. Ezt nevezik isteninek, léleknek, önvalónak, tudatnak. Nem a név a lényeg. Nagy megtiszteltetés, hogy a színészetem mellett egyre inkább elismerik az írásaim, gondolataim vagy például az Észlelések könyvemet és a tapasztalataimat. Ennek volt visszajelzése, hogy Müller Péter vagy Bagdy Emőke mellett is beszélhettem arról, mi is a boldogság.
Most, hogy nemrég múlt negyven, ön is úgy látja, most jön az úgynevezett B oldal? Hogyan tekint élete második fele elé?
Szerintem a B oldalig még van pár évem, de tény, hogy akadnak vágyaim, amiket szeretnék megvalósítani. Egy éve éreztem azt, hogy végre kész vagyok a házasságra és az apaságra.
Már tudom, jó családfő lennék, és az elmúlt évben bebizonyosodott számomra, hogy képes vagyok érzelmi és anyagi biztonságot teremteni a szeretteimnek. Csodálatos lenne egy olyan szövetséges, aki úgy áll mellettem, ahogy én is mellette. Elkötelezettséggel, hittel, szeretettel és kitartással. Jó és rossz időben egyformán. A bennem lévő tüzes, szenvedélyes energiának ugyanis szükséges van egy hasonló szemléletű, de lecsendesítő, támogató, ölelő női energiára. Kell egy szövetséges, aki a lelkem nézi és ahhoz hű, amellett köteleződik el, ahogy én is az ő igazi énjét látom és őt választom. Közben rengeteg filmtervem van, a bohém szívtipró srácból érett férfivé értem. Nagyon örülnék, ha megtalálnának az ilyen szerepek akár itthon, akár külföldön, filmekben és színházban egyaránt. Nagyon sok lehetőséget látok a rendezésben, az írásban is. Mindez persze gyönyörű lenne egy olyan társsal, aki szeret, kitart mellettem, elfogad és támogat engem abban, amit csinálok. Folyamatosan bennem van az is, hogy a tengeren túl dolgozzak újra az itthoni projektjeim mellett. Azt szoktam mondani: úgy akarok majd távozni, ha eljön az idő, hogy minden lelkesedésemet és hitemet sikerült kiaknáznom magamból.
