Forrás: Hatlaczki Balázs
Tegnap vettek végső búcsút Paudits Bélától a Farkasréti temetőben. A gyászolók maroknyi csoportja könnyes szemmel gyűlt össze a ravatalozóban, miközben a művész énekhangja harsogta túl a szomorú sóhajokat. A szertartáson a június 13-án elhunyt színész néhány közeli barátja, egykori kollégája és lánya, Emília volt jelen.
Szirtes Tamás, a Madách Színház igazgatója, Paudits egykori munkaadója az utánozhatatlanul egyedi művészre emlékezett beszédében.
– Rendkívüli tehetségű, szabálytalan művész volt, aki nem fért bele egyetlen színészi skatulyába sem. Már a külseje is különleges volt. Egy elragadó bohóc kedvessége, és egy szerelmes fiatalember bája egyszerre jelent meg a testében, mozdulataiban és gesztusaiban. Fényes, sikeres időszakok és kínzó ürességek váltogatták egymást a pályája során. Egy ország szerette ezt a nyakigláb úriembert. Fájdalmasan rövid pályája volt csillogó fénypontokkal. Nem az alakításainak a mennyisége, hanem különleges értékük maradt fenn. Öntörvényű, belülről vezérelt művész volt, aki sokat küzdött a démonaival. Szorongásai és félelmei, betegségekben manifesztálódtak, s mi, kollégák, barátok és nézők sokkal kevesebbet kaptunk belőle, mint ami Béla tehetségének járt volna – hangzott el Szirtes Tamástól.
Hűvösvölgyi Ildikó egy Pauditsnak írt verset idézett, majd arra emlékezett, milyen volt együtt dolgozni kollégájával.
– Béla fenn van. Jó ember volt, és a jó emberek a mennyországba kerülnek. Régen találkoztam vele, de elevenen él bennem ma is a csibészes, kópés mosolya. Jó volt vele játszani. Fantasztikus volt a színpadon, és csak minőségi munkát adott ki a kezéből – emlékezett vissza Hűvösvölyi Ildikó. Végső nyugalomra – az akarata szerint – Ozorán, az édesanyja mellé helyezik, szűk családi körben.
A Jászai Mari-díjas színművész 68 éves volt.
