Öt évvel ezelőtt eljutott a szorongás olyan fokára, ahol megváltás lett volna a halál. Az sem volt rémisztő számára, hogy önkezével vessen véget az életének.
Mindenki csak úgy emlegeti: a média fenegyereke, hiszen bárkiről megmondja a véleményét, amit sosem csomagol selyempapírba. Csakhogy Puzsér Róbert eközben egy végtelenül érzékeny, sérült és sérülékeny, lelkibeteg ember, aki mindeddig pánikrohamaitól gyógykezeléséig terjedő időszakáról sohasem beszélt.
Kötél általi halál…
A tévés az Echo TV ArcKép című műsorában azonban most még az öngyilkosságról alkotott, szintén sarkos és határozott véleményéről is mesélt – hiszen volt olyan szakasz az életében, amikor komolyan számításba vette ezt a lehetőséget. Puzsér a műsorban elmondta: kövér, szorongó és magányos kisfiú volt, akit sokat csúfoltak, s aki maga is tett arról, hogy ne legyen népszerű. Erős akaratú édesanyjával való konfliktusos kapcsolata is hozzájárult ahhoz, hogy felnőttként pánikrohamokkal kellett megküzdenie. Kisgyermekként rendre örült, amikor esett az eső, mert akkor nem csak ő szomorkodott otthon, de mindenki más is.
Rémisztô tünetek
Neurotikus vagyok, már gyerekként az voltam – ez a terápiám során vált világossá számomra. Úgynevezett generalizált szorongás szindrómám van – mondta Puzsér, aki ki is fejtette, mivel jár ez.
A mélypont 2011 őszén egy deperszonalizációs roham formájában köszöntött be: egy éjszaka, amikor akkori barátnője mellett felébredt, idegennek tűnt számára a nő arca – a folytatás pedig szinte szürreális: saját lényét is idegenszerűnek érezte.
Egy ismeretlen nő és egy ismeretlen férfi feküdt egymás mellett, olyan ijesztő érzés fogott el, mintha egy mély kútba néztem volna, amelynek a fenekén démonok fenték a késeiket.
A kritikust szünni nem akaró zokogás kínozta, de nem az a fajta sírás, amitől az ember megkönnyebbül. Öt hónapot zokogott át anélkül, hogy a szorongás bármennyit is engedett volna. Elemi félelmet, fájdalmat, magányt és szorongást érzett, s tomboló neurózisának hónapjai alatt az a kegyetlen felismerés kerítette hatalmába, hogy az öngyilkosság egyáltalán nem olyan borzasztó lehetőség – inkább egy vészkijárat. Ez közvetlenül az azt megelőző időszak volt, hogy a Csillag Születik zsűrijében az egész ország megismerte szókimondását.
A terápia nem segített
Lélekbe markoló szavakkal vall erről Puzsér:
– Addig úgy gondoltam, rettenetes, ha emberek egy nap odáig jutnak, hogy megöljék magukat. Kifejezetten szeretek élni, úgyhogy sosem gondoltam arra, hogy öngyilkos legyek. Aztán jött a szorongás, és én megértettem az öngyilkosság lélektanát. Rájöttem, hogy az öngyilkosság nem egy borzalmas történés, ami sajnos megesik időnként, hanem egy hatalmas kulturális vívmány, amit az ember elsajátított.
Egy vészkijárat mindig nyílik a pokolból, hogy az embernek ne legyen muszáj leélni benne mondjuk harminc évet. Mert ugyan miért kéne? Kinek tartozik az ember az értelmetlen szenvedéssel? Senkinek. Akkor jöttem rá arra, hogy miként lesz öngyilkos valaki – fejtegette elképesztő őszinteséggel Puzsér, aki elmondta, szerinte két alapvető összetevője van annak, ha valaki öngyilkos lesz. Az egyik komponens az a fenntarthatatlan állapot, amiben a beteg van, a másik pedig, hogy semmi reménye nincs arra, hogy ez a helyzet megváltozzon.
Puzsér eleinte szisztémás gyors terápiával próbálkozott a szorongás feloldására, ami azonban nem segített, érzelmi állapotát végül antidepresszánsokkal sikerült stabilizálnia, amelyeket a mai napig szed. Ha a gyógyszervegyészet nem tudta volna elvenni tőle ezt a szorongást, elektrokompulzív terápiával próbálkozik, s ha az sem segít, nem maradt volna más, mint a kötél, közölte Puzsér.
Nem úgy gondoltam az öngyilkosságra, mint egy borzalmas perspektívára, hogy Úristen, talán meg kell ölnöm magam. Eljuthattam volna addig, hogy megtegyem. Ha nem marad reális esélyem arra, hogy a fenntarthatatlan állapotot megváltoztassam, meg kellett volna tennem – jelentette ki.
Persze, hogy hálás vagyok a sorsomnak, hogy működött a B-tervem, de soha többé nem tudok már úgy gondolni az öngyilkosságra, mint egy rettenetes végkifejletre, egy tragikusan alakult történetre. Úgy gondolok azóta az öngyilkosságra, mint egy nagyszerű vívmányra, ami lehetővé teszi, hogy az ember elkerülje a legrosszabbat. Mert a legrosszabb nem a halál, a legrosszabb az értelmetlen szenvedés – magyarázta a kritikus, akit szerettünk volna személyesen is megkérdezni az érzéseiről, és arról, hogy még mindig foglalkoztatja-e a halál gondolata.
Az alábbi kiegészítést kaptuk tőle cikkünkhöz: „Jelenleg nem foglalkoztat a halál. Azon gondolkodom, van-e értelme az ilyen típusú kitárulkozásnak. Vajon az óránkénti szelfizés, nagyotmondás és boldogságdemonstrálás közegében, ahol a facebook és a bulvár egyfolytában kiüresíti és napi akciók keretében értékesíti az intimitást, én is csak egy fogyasztási cikk leszek a nyomorúság-szupermarket polcán az aktuális Való Világ féllényei és Berki Krisztián obszcén gazdagságának hazugságai között? Vagy azt gondolják sokan, hogy én is csak szánalmat, figyelmet és talán egy kis extra pénzt koldulok, amint azt mások is teszik? Hisz ez a bevett módszer, amelyel a média a nyomorból nap mint nap profitot facsar. Csakhogy erősen hiszek abban, hogy a frontális őszinteségnek, töredelmességnek és transzparenciának igenis helye van a nyilvánosságban. Én ebben utazom, és úgy látom, bőven van még tennivalóm."
Figyelem!
