Elképesztő részletességgel írja le a művésznő, hogyan képzeli el a végső búcsúztatóját. A szervezést a lányára, Terézre bízza, de már most tudja, kik szólalnak majd fel.
Forrás: Fórika Attila
A művésznő nagyon nem akart könyvet, egyszerűen nem érdekelte az egész, annak ellenére sem, hogy pontosan tudja: olyan idők tanúja ő, amikről ma már csak kevesen tudnak mesélni, de ezekről az időkről mesélni kell. Törőcsik sokakat visszautasított már – köztük Schwajda György rendező-dramaturgot is –, akik könyvet szerettek volna írni róla, pedig ő kifejezetten kedves volt a szívének. Hogy végül Bérczes László rendezőnek hogy sikerült tető alá hoznia a Törőcsik Mari – Bérczes László beszélgetőkönyve címmel november 5-én megjelenő kötetet, azt talán sosem tudjuk meg. Azt azonban igen, hogy a kettejük beszélgetései elképesztő hatást gyakorolnak az olvasóra.
Az Európa Könyvkiadó jóvoltából a Bors a kötet megjelenése előtt belepillanthatott a kéziratba, ami az első betűtől az utolsóig hemzseg az izgalmas és őszinte történetektől. Megtudhatjuk például, hogy Törőcsik Mari mit gondol az elmúlásról. A nemzet színésze hét éve jött vissza a klinikai halál állapotából, azóta gyakran mondogatja: ahhoz képest, hogy meghaltam, nagyon jól vagyok.
De mi lesz, ha egyszer tényleg eljön az idő és mennie kell? Hála az égnek, Törőcsik Mari most tényleg jól van, hosszú kihagyás után heteken belül újra a Nemzeti Színház színpadára áll, a Galilei élete címszerepében.
És bár sokan aggódnak érte, ő talán az egyetlen, aki végtelen nyugalommal gondol a jövőre, és az elmúlásra is. Bérczes Lászlónak így beszél erről: „Van egy nagyon jó barátom, egy fiatalember, Bokros Leventének hívják. Ő valaha a pálos rendbe tartozott, de megérezte, hogy neki túl sok ott a zártság, és kiment világi papnak. Mondtam neki: azt szeretném, ha majd maga szentelné be a hamvaimat Pélyen. Merthogy Pélyen születtem, de ott most nincsen pap. Hát ugye, már nincsenek papok. Még szép – mondta Levente. (…) Utána Iványi docens azt mondta, hogy olyan gyönyörű volt az egész szertartás (férje, Maár Gyula búcsúztatásáról beszél – a szerk.), mintha Maár Gyula rendezte volna. Na igen! Ugyanis előzőleg megkértem az atyát, hogy ha lehet, ne beszéljen. Drága Mari, szigorúan azt a három dolgot fogom fölolvasni, amit az egyházi szertartás megkíván, ígérte az atya. De kérem, ne mondja azt, hogy „Gyula testvér” meg ilyenek. Nem szeretem a kenetteljes szövegeket. Sajnos ki kell mondani a nevét. Mit tehettem? Akkor mondja azt, hogy Maár Gyula. Így is lett. Koltai Sutyi persze beszélt, méghozzá nagyon szépen. (…) Ha maga ott volt, hallotta azt is, milyen istenien orgonált Xavér. Imádta Maár Gyulát. Na, ő az én temetésemen… úgy értem, a hamvaim beszentelésén is fog orgonálni.”
Marit megmutatni
Most valójában a saját temetését rendezi meg – mondja a szerző, amire Törőcsiktől elképesztő választ kap: „Végrendelkezek, ember! Xavér lejön nekem orgonálni, és egy pélyi elemista, negyedikes-ötödikes kisdiák felolvas egy Pilinszky-verset. (…) Terézre bízok mindent. A lányomban megbízom. Beszentelik a hamvaimat, aztán a Tiszába szórnak. Az az én folyóm. Ott már csak Teréz és a párja lesz a csónakban. Aztán, ahogy egy barátom, doktor Szongoth Mariann mondta, a Fekete-tengerben fogunk találkozni. (…) Maár Gyula meg én.. Őt a Sugovicába szórtuk Bajánál. Az volt az ő Tiszája.”
