<p>Több mint ötven éve tartó sikeres szólókarriert tudhat maga mögött. Noha a népszerű zenészt a családja hangmérnöki pályára szánta, ő mégis inkább a zenélést választotta, ami a legnehezebb időszakban, szülei elvesztésekor is gyógyír volt a számára. </p>
Ízig-vérig filmes család sarja, ön mégis inkább a művészetnek egy másik ágazatát választotta. Miért?
Édesapám családja a filmes világban tevékenykedett, így tőlem sem állt távol ez a szakma. Kiskoromtól fogva ikonikus művészek, színészek társaságában lehettem, ami rendkívül megtisztelő volt. Apám azt szerette volna, hogy hangmérnök legyek, de az műszaki egyetemi végzettséget feltételezett, én pedig nem voltam túl erős matekból. Érettségi után a Pannónia Filmstúdióba kerültem, ahol hangkamera-kezelőként dolgoztam, ám amikor lehetőségem volt, mindig feltűntem valami rendezvényen egy gitárral a kezemben. Akkoriban már énekelgettem, a szárnyaimat próbálgattam, amikor jött egy ötlet, hogy jelentkezem a Színművészeti Főiskola akkor induló operett szakára. Máig emlékszem, nagy családi kupaktanács gyűlt össze, mert apám egyáltalán nem támogatta az ötletet, hogy színész-énekes legyek.
Ragaszkodott a filmes szakmához?
Persze. Szerette volna, ha továbbviszem ezt a családi hagyományt, de végül nem estem messze a fától. Művész lettem.
Milyen kapcsolatban volt a szüleivel?
Nagyon jó! Mindig kellemes családi légkör volt otthon. Nem túlságosan szigorúak, de azért voltak elvárásaik, amit a testvéreimmel igyekeztünk maradéktalanul teljesíteni. Egyébként pedig meg kell, hogy említsem a nagymamámat is, aki rendkívül fontos szerepet töltött be az életemben.
A testvéreivel milyen volt a viszonya? Ha jól tudom, Gáborral együtt is zenélt.
Igen, aki egyébként Péter. Vagyis Gábor. Ez kicsit bonyolult. (nevet) Lényeg a lényeg, hogy az öcséimet mindig átnevezte valamelyik rokon. Szóval az egyik testvérem Gábornak lett keresztelve, de már Péternek hívjuk, a másik pedig Miklósként született, de Bandinak nevezik. Én maradtam Rezső, habár a második nevem Károly, szerencsére azonban azt senki sem firtatta. (nevet)
Visszatérve a közös muzsikálásra, nyilván megvan az előnye és a hátránya is annak, ha a fivérével dolgozik. Ön melyiket érezte inkább?
Kezdetben minden nagyon jó volt, de egy idő után elhidegültünk egymástól és feloszlott a zenekar. Nagyjából 15 évig nem beszéltünk. Szerencsére azóta már rendeződött a viszonyunk, és újra egymásra találtunk.
Pontosan minek volt köszönhető az elhidegülés?
Nagyrészt a szüleim halálának. Édesanyámnak hasnyálmirigyrákja volt, ami nagyon hamar, körülbelül fél év alatt elvitte, apámnak pedig nyolcvanöt éves korában megállt a szíve. Mindkettőjük elvesztése váratlanul ért minket, és inkább a munkába temetkeztünk. A saját életünkkel, a családjainkkal voltunk elfoglalva, így nem nagyon jutott időnk egymásra.
Akkoriban már befutott zenész volt. Hogyan hatott a karrierjére a hirtelen jött veszteség?
Igyekeztem a nehéz időkben is helytállni, ami, bevallom, nem mindig volt könnyű. Az éneklés azonban mindig segített, egyfajta terápiás kezelésként hatott és mind a mai napig hat rám. Igazi munkamániás vagyok, de lehet, hogy már vissza kellene fognom egy kicsit magamat.
Miért tenne ilyet, ha szereti, amit csinál?
Mert soha semmire nem jut időm. De tény, hogy mindig szerencsém volt. Az emberek túlnyomó része belerokkan a munkába, és még csak nem is tud örülni annak, amit csinál.
Vagy egyszerűen csak félnek váltani…
Na hát ez egy nagyon nehéz téma! Még a napirendemen sem tudok változtatni. Egyszerűen nem megy. Ragaszkodó típus vagyok, de persze a kényszer olykor rávitt arra, hogy lépjek.
Mint például?
Mint például amikor 1978-ban megszűnt a Corvina együttes, és mélyrepülésbe kezdtem. Imádtam zenekarban játszani, és a 80-as években a szóló énekesi fellépéseket is zenekaros kísérettel kezdtem, de az egyik alkalommal azt mondta a szervező, hogy nem lehet már tovább eladni az együtteseket, így kényszerből váltottam, és ettől kezdve – eltekintve a kevés kivételtől – már többnyire egyedül, zenei alapra énekelem, hogy Szóljon hangosan az ének...
Milyen érzés volt először egyedül a színpadra állni?
Majd meghaltam. Azt hittem, hogy vége a világnak. Rettenetesen féltem, ugyanis a zenekar olyan, mint egy burok, egy védőháló, ami egyik pillanatról a másikra aztán megszűnt, és magamra maradtam. Csak álltam a színpadon, körülnéztem, jobbra tíz méter, balra tíz méter, sehol senki. Egyedül én vagyok a pódiumon, és senkire sem tudok támaszkodni. Csak a közönségre! És ez az, amiért utólag rendkívül hálás vagyok. Mert ugyan fájdalmas tanulópénz volt, de egy életre megjegyeztem, hogy nekem a közönséggel van dolgom, és nem mással.
Ezt pedig, lássuk be, jól megtanulta, hiszen mind a mai napig rajonganak önért.
Megtisztelő, mint ahogy én is a közönségért. Az egyik legnagyobb ajándék a sorstól, hogy a zenéléssel foglalkozhatok, már csak azt remélem, hogy addig élhetek, amíg hangosan énekelek!
Névjegy
Született: 1945. április 19., Budapest
Édesanyja Struczky Gabriella, édesapja id. Soltész Rezső filmforgalmazási szakember. Nagyapja, Soltész Endre producer volt, akinek a nevéhez fűződik az első hangos filmek néhány darabja.
A népszerű zenész 1963-tól a Rangers együttesben, amatőr zenészként kezdte a pályafutását, öt évvel később, az 1968-as Ki mit tud? tehetségkutatóban pedig a döntőig menetelt. Ezt követően a Corvina együttes vezetője volt, majd ‘78-ban megalakította az Oxigén együttest. Egy évvel később szólókarrierbe kezdett, ám az igazán nagy áttörés két évvel később, a Szóljon hangosan az ének című dalával jött. 2000-ben vehette át a Magyar Köztársaság Elnökének Aranyérmét példamutató művészi, és a szellemi fogyatékosok jobb társadalmi beilleszkedéséért folytatott tevékenységéért. Munkásságát több díjjal is kitüntették.
