Szinetár Dóra: Bántalmaztak gyerekkoromban - interjú

Mióta működik együtt az UNICEF Magyarország Ébresztő-óra programjával?

Már három éve dolgozom velük, ez idő alatt pedig nagyon sok kampányukban részt vettem. Büszke vagyok arra, hogy közreműködhetek a programjukban, örömömre szolgál, hogy segíthetek az embereken, ugyanis odafigyeléssel, egy jobb világot tudunk építeni. Hiszen ha jót teszünk, jót is kapunk vissza. Én ebben hiszek.

Fontosnak tartja, hogy a gyerekek időben, és megfelelő tájékoztatást kapjanak a védelemről, az őket megillető jogokról, valamint a cybervilág veszélyeiről?

Persze, enélkül nem is lehet útnak ereszteni egy gyermeket. Én egyébként is nagyon hiszek a védőburok erejében. A kislányom, Zorka, Waldorf-iskolába jár, ahol elképesztően jó a közösség.  Rettenetes nagy teher van a gyerekeken, amitől szeretném megóvni őket. Egészen más problémákkal kell megküzdeniük a mai fiataloknak, mint húsz-harminc évvel ezelőtt. Noha elsőre könnyebbnek tűnhet az életük, mégsem cserélnék velük. Megkockáztatom, hogy bizonyos online jelenlét a gyerekek életében felér egy második világháborúval. Borzalmas, amit kívülről kapnak.

Hogyan óvja meg a gyerekeit? 

Nemet mondok a kibertérre! Zorka tizenegy éves, buta telefonja van, és csak arra használja, hogy elérjük egymást, ha különórára kell mennie. A közösségi médiától távol tartom, TV műsort sem nézünk, csak néha együtt jó filmeket.Közösen leülünk, megnézzünk, aztán megbeszéljük a látottakat. Számítógépem is csak nekem van, azt is csak akkor használom, ha dolgoznom kell rajta. Úgyhogy a technikai kütyük itt ki is fújtak nálunk, Zorka egyetlen ilyen jellegű tárgya egy Ipod, amin letöltött zenét hallgat néha.

És Zorkának nem „ciki” az osztálytársai előtt, hogy nincs Facebook-profilja?

Épp ellenkezőleg. A Waldorfban az lenne a ciki, ha valaki fent lenne. Olykor még nekem is tud meglepetéseket okozni az iskola, legutóbbi rácsodálkozásom oka az volt, amikor akartam egy Nike cipőt venni a lányomnak, hogy abban tornázzon a testnevelés órán, és azt mondta, hogy csak azt ne, az olyan ciki. Múltkor ugyanis épp azt tárgyalták ki az osztálytársaival, hogy milyen idióta dolog ennyi pénzért tornacipőt venni, hogy aztán tízszer felvegye a teremben, és kinője, úgyhogy neki tökéletesen megfelel az olcsóbb, márkátlan is.

Mit tud tanácsolni azoknak a szülőknek, akiknek a gyerekük anya-apa fülét rágja a legújabb telefonért vagy táblagépért? 

Én bevállalnám a konfrontációt, és mindenképp minimalizálnám a képernyőhöz való hozzáférést. Ha pedig ez nem sikerül, akkor legalább teremtsünk olyan bensőséges viszonyt a gyerekkel, hogy ha bármilyen atrocitás éri, akkor merjen segítséget kérni. De ez szintén csak akkor tud működni, ha egy szülő időt és energiát fektet a gyerekébe, és nem bébiszitterként használja a monitorokat. Persze elhiszem, hogy ez könnyebb, egyszerűbb, és egy fáradt szülőnek sokszor megoldás, de könyörgöm…

Ha gyereket vállalunk, akkor legyünk is jelen az életében! Őszinte leszek, én is nagyon elfáradok a nap végére, mert amikor Zorka hazajön az iskolából, akkor kinyitja a kis száját, elkezd kérdezni, csacsogni és egészen addig beszélgetünk, játszunk, társasozunk, köveket festünk, míg le nem fekszik aludni. Elképesztő sok energiát vesz igénybe, és nehéz, aláírom, de mindenképp megéri, ráadásul így lett egy rém szórakoztató kislányom, aki remek társaság, és akivel jó együtt lenni. Mert míg Afrikában a járványok miatt halnak meg gyerekek, addig itthon a monitor-függés, és az internet miatt. Legalábbis agyilag mindenképp. Egy kisgyereknél ártalmatlan időtöltésnek tűnhet, ha egész nap a tévét bámulja, vagy valami monitoros játékkal játszik, de ezekből a gyerekekből a tanulmányok szerint antiszociális, visszamaradott érzelmi intelligenciájú, boldogtalan kamaszok, majd felnőttek lesznek. A mi dolgunk ezt nem hagyni!

Tartalmasan és őszintén. Utóbbi sem elhanyagolható szempont manapság… 

Ez így van! Mondok az őszinteségre egy példát, amiből egy gyerek is tanulhat, mert ugye a minta a legfontosabb. Mi a férjemmel olyan szinten nyitott könyvek vagyunk egymás számára, hogy még a másik telefonjának a kódját is tudjuk. Nekünk ez teljesen természetes. És ezt a gyerekeink is tudják, látják. Sőt, tovább megyek. A családunkban, a nagyfiamnak, a szüleimnek, a férjemnek és nekem is be van állítva a telefonon egy úgynevezett barátkereső alkalmazás, amivel nyomon tudjuk követni, hogy ki merre jár éppen, ha valamiért szükség lenne rá. Ehhez azonban önazonosnak és hitelesnek kell lenni.
 
Ezen pedig már egészen fiatalon el kell kezdeni dolgozni. Az Ébresztő-óra programra visszatérve, Önnek milyen volt a gyerekkora? Érte bármilyen atrocitás kislányként? 

Igen, csak én nagyon szerencsés helyzetben voltam, mert rendkívül jó kapcsolatom volt a szüleimmel, különösen édesanyámmal. Ő volt a mindennapi támaszom, bármikor, bármiről beszélgethettünk tabuk nélkül. Mindenről tudott, ami velem, körülöttem, a környezetemben történt. Az iskolában nem egyszer bántalmaztak lelkileg, rendszeresen megszégyenítettek és megaláztak a szüleim ismertsége miatt. Ki irigységből, ki gonoszságból. És a legszörnyűbb az, hogy nem csak a gyerekek, hanem a tanárok is. Pontosabban az osztályfőnök. Mai napig tisztán emlékszem, amikor egyik órán így szólt: „Gyerekek! A mai óra témája Szinetár Dóra. Mindenki mondja el, hogy mi a problémája vele!” 

És akkor elkezdték sorolni. Mert természetesen egy kiskamasznak mindennel és mindenkivel adódnak problémái. Nyilván nem volt jó ezt végighallgatni tizenhárom éves kislányként, főleg úgy, hogy a légynek sem ártottam. Mondanom sem kell, ezt követően magántanuló lettem. Fontos hangsúlyozni, hogy bántalmazni nem csak fizikailag lehet

És most mi a helyzet? Színésznőként, közszereplőként sem kímélik az emberek?

Hát nem! (nevet) Borzasztó. A sok kedvesség és szeretet mellett sokszor kapok szitkozódó, fröcsögő kommenteket, de mit csináljak vele? Pereljek be valakit, akinek egy tacskó a profilképe?(nevet) Most ez viccesen hangzik, de tényleg így van. Korábban volt példa, hogy sírógörcsöt kaptam egy-egy hozzászóláson, majd mindenkinek egyesével válaszoltam, és bizonygattam, hogy „pedig én nem vagyok ám rossz, mint amilyennek ő beállít”. Még olyanra is volt példa, hogy valakit személyesen, mármint személyes, privát üzenetben megkerestem, de ezekre már nyilvánvalóan soha, senki nem válaszolt. Most már inkább csak rezzenéstelen arccal törlöm a kommenteket, és sajnálattal gondolok az íróikra!