<p>Nagy volt a vendégjárás a hétvégén Törőcsik Mari velemi házában. A legfrissebb Orbán Viktor volt, aki személyesen vitte el a Kossuth Nagydíjat a betegeskedő művésznőnek, majd befutottak a Bors munkatársai is, hogy gratuláljanak.</p>
Forrás: Bánkúti Sándor
Még alig hűlt ki a miniszterelnök széke a művésznő szobájában, amikor fotós kollégámmal megérkeztünk a Vas megyei kis falu, Velem csinos, földszintes házához. Izgatottak voltunk, hiszen egyáltalán nem volt biztos, hogy találkozhatunk az ország szeretett, mindenki Marijával, ugyanis – mondhatni – rátörtünk a művésznőre.
– Kezét csókolom, Marika, a Bors munkatársai vagyunk – mondtam a telefonba –, bocsánat a zavarásért, de szeretnénk gratulálni a kitüntetéséhez. Virágot is hoztunk.
– Azonnal beengedünk benneteket – jött a megnyugtató válasz, és néhány pillanat múlva nyílt az ajtó és beléphettünk Törőcsik Mari takaros otthonába. A művésznő kényelmes kanapéján ülve fogadott, vele szemben az asztalon díszelgett legújabb elismerése, a Kossuth Nagydíj.
– Jaj, de szép virág, nagyon köszönöm – mondta, majd hozzáfűzte – a miniszterelnöktől is kaptam egy nagy csokrot, ott van a vázban. A tiéteket ki fogom ültetni, utánanézek, hogyan kell gondozni.
A művésznő átlapozta a Bors szombati lapszámát, amelynek címoldaláról ő mosolygott, és amelyben elmondta, betegségét is feledteti, jobban érzi magát az elismeréstől. Megkérte fotósunkat, csak szép felvételeket készítsen róla, bár hozzáfűzte, így nyolcvan felett már nehezebb a dolga.
– Segítek egy keveset, felveszem a „sminkszemüvegem”, legalább eltakarja a ráncaimat – mondta Marika mosolyogva, bár már látszott rajta, hogy kissé sűrűre sikeredett a napi programja.
Elmesélte, Orbán Viktor látogatása ugyan nem érte váratlanul, de persze izgult egy kicsit, hiszen nem mindennap találkozhat az ország első emberével.
– Ráadásul még ezt a gyönyörű szobrocskát is elhozta nekem – mutatott az asztalra, majd arra kért, adjam a kezébe a „Nagy- kossuthot”, amiről alig tudja levenni a szemét, pedig a kitüntetéseivel már Dunát lehetne rekeszteni.
– Van már Cannes-ból életműdíjam, kétszer kaptam Kossuth-díjat, de erre vagyok a legbüszkébb, hiszen a színészek között én vagyok az egyetlen, aki harmadszor ölelheti magához a szobrot.
Törőcsik Mari hozzátette, erőt ad számára, hogy – bár már hosszú ideje nincs a színpadon – még mindig emlékeznek rá. Tudja, nem csak a szakma, nem csak a kollégák drukkolnak neki, hogy megerősödjön. Elismerte sokszor nagyon fáradtnak érzi magát, de az emberek szeretete, amelyet a nap huszonnégy órájában érez, egyre erősebbé teszi, csak az a fránya keze ne fájna állandóan.
Beszélgetésünk közben többször is megcsörrent a telefonja, felvette mindannyiszor, de nagyon udvariasan elhárított mindenkit, mondván, most a Bors vendégeskedik nála, akik Budapestről láto- gattak el hozzá.
Ahogy telt az idő, látszott Marikán, egyre fáradtabb, de nem panaszkodott. Csak egyszer, amikor barátjáról, Cserhalmi Györgyről esett szó, aki néhány nappal ezelőtt a Nemzeti Színház direktorával látogatta meg. Akkor megbeszélték, felhívja Gyurit, de a Tyutyu sose veszi fel a telefonját. Nos, a Bors azonnal a segítségére sietett, elérte a művész urat, akivel Marika hosszan elbeszélgetett. Nem figyeltünk, de azért hallottuk, Cserhalmi meghatódva gratulált Marikának, és megígérte, ezután jobban figyel a hívásokra.
Mi pedig néhány perc múlva elbúcsúztunk Törőcsik Maritól. – Jó, hogy jöttetek – integetett. – Veled amúgy is régen találkoztam, már ideje volt...
Szememet törölgetve csuktam be az ajtót magam mögött.
