<p>Marcellinát különös kapcsolat fűzi a vak és látássérült emberekhez. Molnár János, a Marcellina PJT billentyűse világtalan volt. Teljes életet élt, látó gyermeke született, mégis feladta.</p>
Amikor elhatározta, hogy jótékonysági koncertsorozattal segít a Vakok Állami intézetének, kért két napot, hogy maszkkal a szemén, vakon élhesse a hétköznapjait. Hétfőn reggel került Marcellina szemére a maszk. Az első délutánon hat óráig az intézetisek életét élte, majd felment látássérült segítőjéhez, Zsuzskához.
– Az első két óra tragikus volt. A határán voltam annak, hogy feladom – emlékezett Marcellina. – Szédültem, hányingerem volt, pillanatok alatt kiszáradtam. Literszámra ittam a vizet. Az érzékszervi kibillenésem megviselt fizikailag. Elkezdtem a közös programokat. Párnahuzatot cseréltem, kimentem a mosdóba, majd következett a cérnabefűzés. Ettől magamhoz tértem, mert sikerült. Amikor elkezdtünk az intézetben közlekedni, úrrá lett rajtam a pánik. A hangom is megváltozott. Csak késő délutánra tértem magamhoz. Elengedtem a tudatot, hogy látás nélkül nem tudok élni. A fülemre, az orromra, a kezemre koncentráltam, és ezek brutálisan elkezdtek működni.
– Amikor elmentünk Zsuzskához, azt hittem, hogy az utcai zajoktól szétmegy az agyam. Az evéssel már nem volt gond, mert az ujjammal érzékeltem a tányért, és azt is, hogy mennyi van benne. Ezek az élmények lenyugtattak. Tudomásul vettem, hogy ez a maximum, amivel gazdálkodhatok. A fáradtságtól úgy aludtam, mint a bunda. Kedden, amikor az intézetben marhahús volt az ebéd, már késsel, villával ettem. Aztán, amikor délután négykor levettem a maszkot, a vakító fénytől lettem rosszul, szédültem és fél órát napszemüvegben kellett ülnöm – mesélte a Borsnak Marcellina.
