Várkonyi András amerikai filmszerepet köszönhet szerelmének

Hogy van?

Istenien, csak sokat dolgozom, pedig nem kéne.

Akkor miért vállalja?

Mert nem tudom megtenni, hogy nemet mondjak. Ha felkérés van, meg kell csinálni. Ez ilyen szakma. Ötven éve a pályán vagyok.

Mondja utánam: nem!

Nem! Értem, mire gondol. Lehet nemet mondani, csak legközelebb nem lesz mire igent mondani. És én nem akarok itthon üldögélni munka nélkül. Nem akarom, hogy azt mondják rám, hogy válogatós, nagyképű vagyok. A mi szakmánkban két baj van, ha csöng a telefon, és ha nem csöng.

De ott a napi sorozat, a Barátok közt, amit 19 éve csinál. 

A kezdő csapatban volt, amiből ma már csak négyen vannak: Varga Iza, Szőke Zoltán, Tihanyi-Tóth Csaba és ön.

Iza kis kihagyással, mert ő szült két gyereket. A teljes időt a fiúkkal hár­man töltöttük ki.

Mi a titka? Hogy lehet, hogy ötven éve akarják önt?

A lakosság jó ízlésének tudom be. (nevet) És a humorérzékemnek, amit átadok Vili bácsi karakterének is. Ez köti össze Vilit és Várkonyi Andrást. Igyekszem belecsempészni ezt a humorral átitatott életérzést, amit képviselek. Az élet is ilyen, könnyebb humorral elviselni a nehézségeket.

Milyen nehézségekkel kell megküzdenie?

Mindenki életében vannak. Azéban is, aki látványosan sikeres életet él. Apró kudarcok, egy rossz szomszéd, egy idegesítő vásárlás… Nekünk pont ugyanazok, mint másoknak, hiszen magánemberek is vagyunk, nem csak celebek. Celebritás, vagyis ünnepelt. Ez a szó így tetszik. Nálunk pejoratív kifejezéssé vált, mielőtt megértették volna.

Mondjon konkrét dolgot.

Például közlekedés közben keményen káromkodom, dühöngök, ha valaki bevág elém, figyelmetlen, alkalmatlan. Az emberi butaságon, gorombaságon tudom magam felhúzni. Ebből a szempontból nem vagyok különleges lény.

Járnak már Cserkeszőlőre?

Egész évben járunk, télen-nyáron. Nincsenek hétvégéim a munkám miatt, ezért a feleségem sokat morog. Ha játszom, nem tudok ott lenni, pedig végre együtt lehetnénk. Ebből vannak konfliktusok. Az unokámmal is szeretnék sok időt tölteni, de megyek játszani, tanítani, ezért nem tudok annyit. Ötéves lett a baba, éppen most vettem neki ajándékot. Bevallom, néha vele is türelmetlen vagyok, ha hisztizik. A feleségem vallásosan imádja, az ő türelme végtelen. 

Apja Aranytoll-díjas újságíró, ön miért nem lett az?

Mert inkább az írói pálya vonzott. Jelentek meg novelláim, regények, darabok. Még mindig nem mondtam le róla. Olvastam, hogy negyvenegynéhány évesen érünk a szakmánk csúcsára. Lehet, erről már lecsúsztam!

Egyszerre vették fel a Színművészetire, rádióbemondónak és földi kísérőnek Ferihegyre. Elég sokoldalú!

Ez a mai napig így van! (nevet) Nem elég érett az ember tizennyolc évesen, hogy biztosan tudja, mi akar lenni. Sok minden érdekelt. Az írás adva volt, a nyelveket nagyon szerettem. Beszélek franciául, németül, lengyelül, oroszul, és hatvan­évesen megtanultam angolul is. Egészen jól megértettek még Amerikában is. Még interjút is adtam egy washingtoni tévének. A feleségem döbbenten nézte, hogy mit csinálok. Nemrég hívtak egy amerikai filmbe, ahol lengyel papot kell játszanom. Lengyelül kell beszélnem. Tizenhat évesen Varsóban jártam a barátaimmal, és ott beleszerettem egy lengyel lányba, azért tanultam meg a nyelvet. Olvasok, írok lengyelül.  Régebben játszottam egy amerikai filmben, ahol franciául kellett játszanom. Azt mondták, akkor már ezt a pár mondatot angolul is meg tudja csinálni, nem? És lőn, megcsináltam.

Egy ideig bárzongorista is volt a Balatonnál. Hogyan?

Még a hetvenes években – amikor eljöttem a kaposvári színházból, ahol játszottam egy zenés darabban is, a hegedűssel önállósítottuk magunkat. Én zongorán játszottam, ő dobolt. Azt is tudott. Iszonyatos pénzeket kerestünk, de el is vertük. Ez a zenészmúltam. Szép volt, jó volt, fiatalok voltunk.

Nem csak a Színművészetire járt, hanem az ELTE-n is diplomázott. Miért?

Feljöttem a Balatonról felvételizni, és felvettek. A Vidám Színpadon dolgoztam, amellett végeztem a bölcsészkaron, magyar–népművelés szakon. Az írói ambícióim miatt volt erre szükség. Ha bementem egy kiadóba, az volt az első, hogy megkérdezték, milyen diplomám van.

És írt?

Huszonöt éves koromban jelent meg a Thália mostohafia című regényem. Tízezer példányban ment el, az nagy dolog volt. Írtam még egy könyvet, de közben új főszerkesztő lett, akivel nem egyeztem, ezért a fiókban maradt.

Hiányzik valami az életéből?

Feltettem magamnak egyszer-kétszer ezt a kérdést, de azt hiszem, nincs ilyen. Van egy társulat, ahol mondták, hogy ke­ressek magamnak darabot, ami tetszik. Nem tudom… Ritka, ha egy színész talál magának. Inkább felkérik, és jó esetben arcul csapja.

Van olyan, amit sajnál, amit másként csinálna?

A kaposvári éveket sajnálom, hogy nem voltam ügyesebb, érettebb. Nem kellett volna kakaskodni és otthagyni őket. Európa legjobb rendezői dolgoztak ott, tanulnom kellett volna tőlük. Ez az, ami néha visszaköszön, hogy akkor nem voltam elég érett a pályakezdéshez. Ha az írói pályafutásomra gondolok, nincs okom panaszra. Még emlékszem, amikor bevittem az első szatírámat a Ludas Matyihoz, olyan nagyon nem röhögtek rajta. Pedig azt hittem, hogy a térdüket fogják csapkodni.

Elégedett?

Tulajdonképpen igen. Hatvannyolc éves koromban tévés főszerepet játszom. Ha a pályám elején ezt mondják, ki­egyezem vele, vita nélkül. Végül is elégedett lehetek.