Harminchét éve él a dániai Helsingörben a múlt évszázad legjobb magyar kézilabdázónője, Sterbinszky Amália, aki gyakran megcsodálja a közeli Kronborg várát, amely William Shakespeare jóvoltából Hamlet dán királyfi történetéről híres.
A napokban alighanem minden idejét a tévé előtt töltötte, mivel a dán férfi kézilabda-válogatott remekelt a világbajnokságon.
A sziporkázásuk megdöbbentő ebben a tüdőszaggató, olykor embertelen rohanásban. Kérdem én, hol vannak ettől a futballisták? – mondta az 1982-ben a Vasassal BEK-győztes Amália. – Sikerük titka az, hogy Nicolaj Jacobsen szövetségi kapitány szoros gyeplőn tartotta Mikkel Hansenéket, olyan kiváló közösségi szellemet valósított meg, ami párját ritkítja.
Amikor ön a 80-as években Dániában előbb az ottani felnőtt női válogatott pályaedzője, majd a juniorok főnöke volt, operált-e magyaros stílusjegyekkel?
Bár akkoriban mi, magyarok előrébb jártunk náluk, viszont kellőképpen fel voltak vértezve „saját fegyverzettel”. Amúgy nem túl hosszú ideig dolgoztam trénerként, mert sok időt fordítottam a vállalkozásomra. Lekopogom, helsingöri egészségügyi klinikám azóta is jól működik.
A Vasassal 11-szeres honi bajnok, 1982-ben BEK-győztes volt. Előfordult, hogy pontveszteség nélkül szereztek NB I-es aranyérmet. Hogy csinálták?
Fleck Ottó edző zseniális szakmai utat jelölt ki, amit Csík János, majd a 28 éves Mocsai Lajos fejlesztett tovább, végül Lajossal értünk csúcsra. Igaz, jómagam a Fradiban képzeltem el a boldogulás útját, de mivel egy évig csak ígérgették a lakást – miközben huzatos albérletekben fagyoskodtam… –, inkább Angyalföldre igazoltam.
Ha manapság hazatér, csodájára járnak, milyen jó fizikai állapotban van?
Bár a térdem néha fáj, de napi nyolc kilométert futok. Közeledve a hetvenhez olykor elgondolkodom azon: én, a hajdúszoboszlói kislány micsoda előítélettel viseltettem a zajos Budapest iránt, és sohasem gondoltam volna arra, hogy az életem Dániában teljesedik ki.
