2006-ban, bár addigra túl volt már számos szakmai sikeren, az első Szombat esti lázzal egy csapásra megismerte az ország. A törékeny táncosnőért férfiak százai rajongtak, postaládájában halomra álltak a szerelmes levelek, vele volt tele a sajtó, ám a bájos Iringó mégsem szállt el a sikertől. A magánéletét taglaló cikkektől azonban óvatosabb, tapasztaltabb lett, s ma már oroszlánként védi a magánéletét.
Úgy tudom, az édesapja fiút várt Ön helyett. Nem kapott fiús nevelést?
Elsőszülött gyerek voltam, és valóban, az apukám fiút szeretett volna akkor, de aztán hamar megbarátkozott a lánnyal. Később ugyan született egy öcsém, és apu világéletében sajnálta, hogy ő sem szeret focizni, mert apu nagy focirajongó, ennek ellenére nem akart belőlem soha fiút faragni. A tánc elég hamar jelentkezett az életemben, ami elég nőiessé is tett. Rendszeres dolog volt, és nagyon meghatározó.
Suli után például egyből rohantam haza, gyorsan megírtam a leckét, hogy mehessek táncolni. Ez a fajta tudatosság jellemzi a mai napig az életemet, szinte órarendszerűen élek és létezem. Ennek köszönhető az is, hogy mindig pontos vagyok, amit megbeszélünk, az nálam úgy van. Anyu apukája katonatiszt volt, így a tánc nélkül is megvolt az életemben a rend és a pedantéria. Ha megbeszéltük, hogy hányra kell hazaérni (és mindig elengedtek mindenhova), akkor nem lehetett telefonálni, hogy „hadd maradjak még”.
Az ilyenfajta szigorú kötöttségek, órarend mellett hogyan jutott idő a magánéletre, barátokra?
Soha nem volt olyan igazi, gyerekkori barátom, és talán most sincs. Ennek a hiányát érzem is, a mai napig nehézség az életemben. Természetesen a suliban vagy a próbateremben voltak mindig aktuális barátnők, de ezek nem tartottak sokáig. Nagy hiányosságom, hogy nem is tudom tartani ezeket a kapcsolatokat. Ha van szabadidőm, nem az jut először eszembe, hogy valamelyik barátnőmet felhívjam, hanem hogy pihenjek, elmenjek moziba. 13-14 évesen kezdtem versenytáncolni, akkor a lányokkal rivalizáltunk, ez sem éppen kedvező helyzet egy barátság kialakulásának.
Barátok híján ha problémája van, kivel beszéli meg?
Elsősorban a párommal és anyukámmal.
Gondolom, a feszített időbeosztás korábban a fiúkkal való randizásnak sem kedvezett.
Mindig hosszú párkapcsolataim voltak, sosem pasiztam úgy igazán. A fiúkkal pedig mindig jóban voltam (jobban, mint a lányokkal), rengeteget jártam velük bicajozni, vagy csak ültünk az árokparton. Mindig sok fiú barát vett körül, jól megértettem magam velük. Ennek anyu örült a legjobban, ha például négyen kísértek haza, biztos, hogy befogta őket gyomlálni (nevet).
A tánc mennyire segít az ismerkedésben?
Ez kettős dolog, ugyanis a tánccal, mint bármelyik más sporttal, ki lehet vívni a férfiakban egyfajta tiszteletet, hiszen elismerik, mennyi munka, akarat van mögötte. Másrészt pedig ha egy táncosnőt meglátnak egy fellépésen egy apró ruhában, rögtön azt gondolják, hogy kapós lány. Sok férfi félreérti, hogy miért simulunk, miért nézünk úgy a táncpartnerünkre. Pedig ez a tánchoz, a színpadhoz tartozik, ahol fontos a versenyzők kisugárzása, összhangja is. Akkor jó az előadás, ha el tudjuk játszani, hogy vannak köztünk érzelmek.
Ehhez kell egyfajta érzékenység is, nem?
Persze, az ember habitusától is függ, mennyire tudja magát beleélni a táncba. Ha valaki vehemens, akkor viszont nem csak a parketten látszik, hogy mérges vagy éppen boldog. Én is ilyen vagyok, minden érzelem azonnal kiül az arcomra. Hazudni sem tudok, igaz, nem is akarok.
A párjai hogyan viszonyultak ahhoz, hogy a parketten más férfiakhoz kell simulnia és őszinte érzelmeket, akár szerelmet is bemutatnia?
Volt, aki elfogadta, és volt, aki nem. A mostani párom elfogadja, és szerencsére nem is táncos. Azért szerencsére, mert így kívülálló szemlélőként sokat tud segíteni, és egyszerűbb is így az életünk. És mindig van mindenkinek mit mesélnie a másiknak. Bár tulajdonképpen mi ketten egy vállalkozás vagyunk, hiszen sokszor ő visz minket fellépésekre, ott gondoskodik a zenéről, öltözőről, vagy akár a számláról is, de mindkettőnknek más az érdeklődési köre.
2006-ban megismerte az ország, férfiak százai csak ön miatt ültek le szombat esténként a tévé elé. Hogyan érintette ez?
Az első furcsa, de egyben kellemes érzés az volt, hogy az emberek megismertek az utcán. Köszöntek, gratuláltak, nyugdíjas nénik szorították meg a kezem. A férfiak pedig igen sokszor írtak a közösségi oldalamon, de ez a fajta rajongás mindig csak távoli dolog maradt. Az utcán például sosem jött oda egyik sem, hogy „na akkor járjunk”.
A női hiúságnak ezek a dolgok jót tesznek, de sosem szálltam el tőle. Az üzenetek között pedig akadt egy-két pimasz is, amiben az illető azt kérdezte, hogy mit és mennyiért vállalok, ezeken sem húztam fel magam, inkább nem is válaszoltam.
Ismerkedne egyébként rajongóval?
Nem vagyok csapongó típus, amit megkedvelek (legyen az egy telefon), nem cserélném le. A párkapcsolataimban is ilyen vagyok, a szakítás pedig rettentően megvisel. Egy férfihoz például a legvégsőkig ragaszkodom, a szakítás az utolsó utáni dolog, ami történhet. Jólesik, hogy legyeskednek körülöttem, de mindig is jól tudtam ezt kezelni, ez ennél nem több.
Milyen legyen az a férfi, aki udvarolni kezd Südi Iringónak? Ön mennyire romantikus, szerelmes típus?
Most már leginkább semmilyen (mosolyog), de amúgy elsősorban becsületes, majd figyelmes, segítőkész, gondoskodó, és szeretem, ha a párom magasabb.
Romantikus vagyok, például nagyon szeretem, ha meglepnek. Legyen az akár egy reggeli, vagy egy vacsora, vagy bármilyen segítség, nagyon örülök neki.
Egyébként nehezen leszek szerelmes, a szerelem pedig nem tart örökké, nálam még sokáig sem. A szeretet, a megértés és a kitartás szerintem sokkal fontosabb, az, hogy a másikat át tudjuk segíteni a problémákon. A ragaszkodás és a megszokás is fontos – ezért is nehéz számomra a szakítás, nehezen engedem el az érzést.
Az ön iránti érdeklődéssel együtt megismerte a siker árnyoldalait is. Rendszeres szereplője volt a címlapoknak szerelmi életével.
Hát igen... 24 éves voltam, amikor bekerültem egy műsorba, amiről fogalmam sem volt, micsoda és mivel jár. Magáról az ismertségről sem voltak elképzeléseim, így annak árnyoldalairól sem. Egy médián kívül álló, abba éppen bekerült ember nem tudja, hogy hogyan kezelje ezt. Ha kérdeztek, mindenre őszintén válaszoltam eleinte. Aztán ahogy egyre vadabb írások jelentek meg rólam, fokozatosan bezárkóztam, ma már nagyon máshogy működök. Ennek köszönhető például, hogy ma már tudok nemet mondani.
Hosszú ideje él párkapcsolatban, a férfiról azonban keveset tudni. A korábbi támadások miatt védi ennyire a magánéletét?
Pontosan, jobb így. A legelején az volt az első, hogy leszögeztük, ezt a kapcsolatot nem visszük a nyilvánosság elé. Egyrészt a korábbiak miatt, közben fel is nőttem, másrészt pedig ez tényleg más, mint bármelyik kapcsolat volt. Komolyan tervezünk egymással, egy egész életre. Ebbe a házasság és a gyerek is belefér, de még nem most.
Egyelőre még nem hatott át az anyaság érzése, jól érzem magam abban, hogy addig alszom, ameddig akarok, vagy akkor megyek nyaralni, amikor szeretnék, és úgy érzem, a tánciskolában is nagy szükség van még rám. Ezt egy pici babával nem lehet megtenni, de ha most jönne, akkor annak is nagyon örülnék.
