Magyarország legbátrabb haditudósítója, Szlankó Bálint egy hete tért haza a káosz sújtotta Szíriából. A haditudósító nem először él át éles helyzetet, a Borsnak arról mesélt, hogyan vált a háborúk megszállottjává. Interjú.
Honnan jött, hogyan jött ez nálad, mikor, milyen élmények hatására határoztad el, hogy műveleti területekről tudósítasz? Tudatos döntés volt, vagy belesodródtál és benne ragadtál?
Inkább csak belesodródtam. A Közel-Kelet mindig érdekelt, plusz mindig valami érdekes és változatos munkára vágytam, valami olyasmire, ami más, mint a többi. 2007-ben elmentem Libanonba fél évre, hogy majd szabadúszó újságíró leszek, és ott nyilván ezek a háborús sztorik kezdtek jönni, aztán már nem is volt nagyon máshoz kedvem.
Pontosan hányszor voltál Afganisztánban? Tudom, hogy előtte, utána, közben jártál máshova is.
Ez most a kilencedik alkalom, összesen talán olyan hét hónapot.
Mennyi idő volt a legtöbb, amennyit egyhuzamban kint töltöttél, aktívan, tehát leszámítva a dekkolásokat itt-ott?
Öt vagy hat hét, már nem emlékszem pontosan.
Melyik volt a legemlékezetesebb utad, miért volt az, ha több ilyen is volt, nemcsak egy, akkor melyek voltak ezek?
Hát, a maga módján mindegyik emlékezetes volt. De talán a leginkább az, amikor először voltam magyar harcolókkal, a 3. műveleti támogató és összekötő csoporttal. Egy nagyon szimpatikus társaság volt, nagyon gyorsan megkedveltem őket, és persze érdekes és új volt az is, hogy ők a megszokottal ellentétben, harci feladatokat is elláttak, és ez az egészet nagyon megdobta.
Egyszer a Twitteren írtál, ha jól emlékszem valami ilyesmit: "kicsit felrobbantunk" vagy valami hasonlót. Úgy rémlik, amerikaiakkal voltál akkor. Ez volt a legdurvább eset, amelyet átéltél kint, illetve hány hasonló rázós eseményt éltél át?
2011 márciusában felrobbantottak az egyik járőrt, amivel voltam, konkrétan az előttem haladó afgán harcjármű ment rá egy robbanószerkezetre, es az ötből két katona meg is halt. Utána ráadásul tűz alá is vettek minket. Ez elég megrázó volt. Bár érdekes módon nem annyira, mint előtte képzeltem.
Őszintén szólva kicsit olyan volt az egész, mint egy filmben. De voltak mások is, azokat az eseteket már nem is számolom, amikor a tábort, ahol éppen voltam, megtámadták rakétákkal vagy aknavetőkkel, és a bunkerben kellett kuksolni. Körülbelül másfél héttel ezelőtt majdnem a falakig merészkedtek a tálibok, és az őrtornyokból kellett visszaverni őket, hát ez is egészen filmszerű volt.
Ha a térségbe indulunk, nyilvánvalóan tisztában vagyunk azzal: semmi sem biztos, lehet, hogy ott maradunk. Úgy értem, valamiféle egészséges nyugtalanság mindig van az emberben, gondolom benned is. Volt-e olyan helyzet, amikor eluralkodott rajtad a félelem, akár egy pillanatra is? Ha volt, milyen szituációban?
Abszolút van nyugtalanság, abnormális is volna, ha nem lenne. Néha harcolni is kell ellene elég keményen. Olyan, hogy eluralkodott volna rajtam a felelem, meg nem volt szerencsére, de azt hiszem, kétszer előfordult, hogy eléggé megszeppentem egy pillanatra. Az egyik Líbiában történt, amikor a felkelő csapat, akikkel voltam, belefutott egy támadásba a kormányerők részéről, és a géppuskalövedékek ott fütyültek közvetlenül a fejünk fölött - akkor az volt bennem, hogy basszus, lehet, mégse kellett volna idejönni.
Aztán hipp-hopp elmúlt, részben azért, mert láttam, mindenki más milyen nyugodt, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna ez. Aztán egy másik alkalommal Afganisztánban pont beértem a bunkerbe, amikor egy rakéta körülbelül harminc méternyire csapódott be egy épület másik oldalán, és valami elképesztően nagyot szólt - ez is nagyon ijesztő volt. De szerencsére az ijedtség sosem tart sokáig.
Meddig akarsz ilyen veszélyes terepen dolgozni?
Az ember megpróbál valamivel kitűnni, valamiben jobbnak lenni, mint a többiek. Én ezt találtam. Remek belpolitikai meg gazdasági újságíróból van már ezer. Hogy meddig csinálom? Azt nem tudom. Amíg van sztori, ami érdekel, meg fontos, meg amíg bírom fejben.
Mi az, ami motivál, amiért újra és újra visszatérsz ezekre a helyszínekre?
Ami azt illeti, hogy mi visz ezekhez a sztorikhoz, több különböző oka van. Van, hogy a sztori érdekel egyszerűen, megfog személyesen -- ilyen az arab tavasz, ez az egész forradalomdolog --, aztán van, hogy úgy erzem, külpolitikai újsagirókent kotelességem foglalkozni vele -- ilyen például a magyar jelenlét Afganisztánban. Meg persze vonz az izgalom, a kihivás, a veszély is. Élvezem az ilyen adrenalinbomba sztorikat, van aki bunjee jumpingozik, van aki hegyet mászik, en meg háborukrol írok.
