Csorba nagymama nemcsak a rasszista banditák által lemészárolt fiát és unokáját siratja, hanem a bánatba belehalt férjét is. Egy nappal a tettesek perének folytatása előtt az özvegy azt állítja: a gyilkosok egyike, akit ő felismert, még nincs a rácsok mögött.
– Ott, annál az asztalnál cigarettázott a fiam meg a férjem. Boldogok voltak – mutat Csorba Erzsébet a szoba sarkába. Kávét főz, a sparhelt mellett áll. – Este tíz volt. Robi meg a kis Robika hajnalra már halott volt.
A tatárszentgyörgyi cigánysoron járunk, ahol 2009. február 23-án vadászfegyverekkel kivégezték Csorba Erzsébet 27 éves fiát, Csorba Róbertet és 5 éves unokáját, Robikát. A tettesek felett – akiket összesen hat ember megölésével vádolnak – a következő hetekben mond ítéletet a bíróság.
Erzsébet látta az egyiket. Állítja: az még szabadlábon van. Biztos benne, hogy valaki utasítást adott a gyilkosságokra.
– A házat rájuk gyújtották. Én is oltottam a tüzet. Mezítláb a hóban. Azóta belépni se tudok oda. Nincs erőm rá. Négy éve már ennek – mondja.
Üvegpoharakat keres a kávénak, cukrot vesz elő. A kredencnek dől, lehunyja a szemét, úgy mondja. Halkan, alig hallhatóan:
– Nem akarom én senki halálát, még a gyilkosokét sem. De büntessék meg őket nagyon! Leginkább azt akarom, hogy ne álmodjak többé velük! Nem voltam orvosnál, a három gyerek se. Pedig kellene. A férjem a Robi után halt, utolsó két hónapjában csak sírt, mint egy gyerek. Mondtam neki: túl kéne élni.
Elcsuklik a hangja. Meséli, a múlt héten végre boldog volt. Szerda lehetett vagy csütörtök. Vett egy gumimedencét a gyerekeknek a Tescóban. 1200 forint volt, de az árát nem bánja.
– Miről álmodik? – kérdezem.
– Bejönnek. Látom az arcukat, a szájuk mozog. Azt üvöltik: most már érted jöttünk. És ha velem van a Jóisten, itt felébredek.
Özvegy Kókáné: parancsra öltek
– Csak a rengeteg vért láttam, ahogy ömlött a férjemből. Kiabálni kezdtem, hogy segítsenek, akkor még nem tudtam, hogy meglőtték – mondta el a Borsnak tegnap a 2009. április 22-én a saját háza előtt megölt Kóka Jenő özvegye. A férfi este fél 10-kor a tiszavasvári gyógyszergyárba indult munkába, amikor a lövés érte.
– Elbúcsúzni sem tudtunk – mondta sírásra hajló hangon az asszony. – Egy csattanást hallottam, azt hittem, kidurrant egy gumi, utána meg egy csapódást, ezért mentem ki a házból. Arccal a föld felé feküdt, amikor megtaláltam. Beinjekcióztak, úgy hallgattak ki a rendőrök. Mire visszaértem, már elvitték a férjemet.
Az asszonynak az a meggyőződése, hogy a gyilkosságoknak van felbujtója, akinek a személye máig titokban maradt. Kóka Jenő tiszalöki házánál helyszíni tárgyalást tartott a bíróság 2012. október 9-én. Az özvegy nem szólhatott a vádlottakhoz.
– Pedig meg akartam kérdezni: miért ölték meg a férjemet? Miért tették tönkre az életemet? Ki utasította erre őket?
Kóka Jenő hallott a romák elleni támadássorozatról, de nem hitte el, hogy csak származásuk miatt végeztek az áldozatokkal. Elkapcsolt, ha erről volt szó a tévében. Biztos volt benne, hogy őt nem érheti baj, hiszen ő évtizedek óta becsületesen dolgozott egy gyárban, forintonként tette félre a pénzét, nyaralni sosem volt.
