A Goli otok nevû sziget Tito leghírhedtebb lágere. Rijekától egyórányira van az Adriai-tengerben. Huszonöt éve zárták be, azóta turisták is látogatják, évente mintegy ötvenezren.
A sziget nem más, mint egy óriási szikla, teljesen kopár – erre utal a neve is. Évszázadokig csak a környékbeli szigetek pásztorainak legeltetőhelye volt, majd az első világháború idején a Monarchia küldött oda orosz hadifoglyokat a keleti frontról.
Tito rendeletére a Sztálinnal való szakítás évében, 1949-ben vált titkos állami férfibörtönné, ahol 1956-ig szovjetbarátnak nyilvánított politikai foglyokat őriztek, utána pedig köztörvényeseket – elsősorban gyilkosokat – is. Soha nem fog kiderülni, hány ember raboskodott a halál szigetén, erről csak becslések vannak: húsz-harmincezren lehettek, közülük legkevesebb négyezer meg is halt.
Nyáron 35-40 fokban, télen 100-150 kilométeres szélben, kőfejtőben dolgozva és a sziklában szinte csak csákánnyal „otthonokat” vájva dolgoztak a rabok. Ezeket az építményeket tekintik meg manapság a turisták. Az utóbbi években átlagosan ötvenezren járják be a néhány négyzetkilométernyi horvát Alcatrazt. Rab szigetéről szállítja őket hajó, helyben pedig a túloldali Krken élő Vlado Bobinac kalauzolja őket. A kilencvenéves történelemtanár két és fél évet raboskodott Goli otokon, egyike a ma már csak tucatnyi túlélő fogolynak.
„A szigetet túlélők nem voltak hősök. A hősök ott meghaltak, tengerbe dobták őket – meséli. – Ezt a tábort azért hozták létre, hogy a rabok ott pusztuljanak, vagy hogy egymást verjék agyon. Egyvalakit ismertem, aki ott ember maradt: Nikola Nikolics doktort, aki a szovjet rendszerrel szimpatizált, ezért a szigetre került. Ő soha senkire nem volt hajlandó kezet emelni, senkit nem köpött be. Egyszer, amikor a kegyetlen smasszerek már félholtra vertek egy szerencsétlent, de ütötték volna tovább is, a saját testével védte meg.”
A napjainkban elhagyatott, alig gondozott börtönszigetet a látogatók a Goli express keskeny nyomtávú vasúton pöfögő kisvonattal járhatják be. Megtekinthetik a rabok által hotelnek nevezett egykori igazgatósági épületet, az őröknek épített tekepályát és mozitermet, a drótkerítéssel elzárt börtönrészt, a fa-, fém- és kőfeldolgozó üzemeket és a kőfejtőket is.
„Önök eljöttek, de este hazamennek, s lehet, hogy még mesélnek is az itt látottakról, de én, illetve a lelkem az itt töltött két és fél év alatt örökre a sziget foglya maradt. Negyvenhat kilós voltam, amikor hazaengedtek, anyámnak fogalma sem volt, hogy hol voltam, soha nem is meséltem neki arról, amit itt átéltem. Azt hiszem, mások sem mesélnek sokat róla. Még élő sorstársaimmal évente találkozunk itt, de a börtönévekről kevés szó esik. Nem véletlenül, hisz akkor nem csak arról kellene beszélnünk, hogy minket itt megaláztak, kínoztak, hanem arról is, hogy magunk is besúgók, kínzók, egymás pribékjei voltunk. Különben nem élhettük volna túl az egészet” – meséli a nyugalmazott tanár.
Halálos áramlatok
A sziget alig öt kilométerre fekszik a parttól, de senkinek nem sikerült megszöknie. Tutajt építeni kőből nem lehetett, úszva pedig a tengerpart szülöttjeinek sem volt esélyük kijutni, a tengeri áramlatok ugyanis a sziget körül annyira erősek, hogy rövid távot megtenni is veszélyes. Ezért is lett börtön belőle.
Ártatlanul szenvedtek
Tito korabeli belügyminisztere, Alekszandar Rankovics – később maga is kegyvesztett lett – halála előtt bevallotta, a Goli otokra került letartóztatott politikai foglyok fele teljesen ártatlan volt. Az elítéltek közel fele a háború éveiben partizánként harcolt. Egyes adatok szerint a letartóztatottak közül 244 ember vajdasági magyar.
