A napokban felreppent hírek szerint Brazíliában ismét előtűnt a dzsungelből egy olyan népcsoport, amely mindeddig ismeretlen volt a külvilág számára. A magyar világutazó, Juhász Árpád szerint azonban ma már mindez lehetetlen. Körbenéztünk, hol élnek a Föld utolsó magányos törzsei.
India keleti partjaitól 700 kilométerre helyezkednek el az Andaman-szigetek. Itt élt Boa Sr, aki halála előtt már csupán egymaga beszélte az ősi bo nyelvet. Ez a törzs több tízezer ezer éven át élt háborítatlanul vándorolva a szigeteken – végzetét a 150 évvel ezelőtti gyarmatosítás indította el. Boa Sr még túlélte a 2004-es cunamit, de 2010-ben – törzsének utolsó hírmondójaként – örök álomra hajtotta fejét.
Nem sokkal szerencsésebb az ugyanitt élő dzsarava törzs. A hatóságok az alig 400 főt számláló csoport életterét valósággal kettészelve betonoztak itt egy utat, amelyről a turisták úgy bámulhatták meg az „ősembereket”, mintha csak egy emberi szafarin lennének. A hívatlan vendégek súlyos fertőző betegségeket, alkoholt, dohányt hurcoltak be, és egy idő után lehetetlenné tették, hogy a dzsaravák a saját megszokott életüket éljék. Néhány éve az indiai kormány végre rendeletet hozott, amely ugyan az átmenő forgalmat nem szüntette meg, de most már megállnia, sőt lassítania sem szabad az itt haladó járműveknek, amelyek csak konvojban, ellenőrzés mellett közlekedhetnek.
Végveszélyben a bolygónk
– Ma már lehetetlen, hogy a Földön bárhol is olyan törzsek éljenek, amelyek még nem találkoztak valamilyen módon a civilizációval, ha másként nem, hát a betolakodó ember képében – mondja lapunknak Juhász Árpád, aki 99 országot barangolt be, Dél-Amerikában és Afrikában egyaránt eljutott elszigetelt népekhez. – Láttam, hogyan tűnnek el az ősi tradíciók, hogyan pusztulnak az esőerdők, hogyan kerülhet végveszélybe a Föld, ez a csodálatos kék bolygó.
A neves geológus, akit kamaszkorában barátai találóan Kóborló Farkasnak neveztek el, járt például a hatalmas Turkana-tó környékén is, amit – útja során többször is életveszélybe kerülve – a magyar Teleki Sámuel fedezett fel 1888-ban. Az akkori expedíció tagjai valóban első fehér emberként találkoztak a turkana, szamburu, pokot vagy gabra népcsoporttal. Juhász Árpád 2005-ben látogatott el arra a vidékre utoljára, s ekkor már inkább folklórműsorra emlékeztető bemutatót tartott az egyik törzs az ősi táncukból.
Elveszett boldogság
Ha nem is érintetlenül, de viszonylagos elszigeteltségüket még megtartva igyekeznek 21. századi életteret találni maguknak a venezuelai jekána indiánok. Az amerikai Jean Liedloff az 1970-es évek közepén még kőkorszaki állapotokat talált, amikor – kezdetben csak a kalandot és a gyémántot keresve – több mint két évet élt velük. Amit azonnal észlelt: ezek a maguk egyszerű életét élő indiánok rendkívül boldognak látszottak. Nem ismerték például a munka kifejezést, s a legnehezebb fizikai erőfeszítést igénylő tevékenység közben is jókedvűek maradtak, állandóan megnevettették egymást.
Liedloff arra jutott, hogy az itt élők feltűnően kiegyensúlyozott és vidám létének egyik fő forrása az, ahogyan a jekanák a csecsemőkkel és a kisgyermekekkel bánnak.
Íjjal lőttek a helikopterekre
Időről időre felreppen a hír, hogy mindeddig ismeretlen törzsek tűntek fel. A dél-amerikai Amazóniában a növekvő fakitermelés, valamint a megművelhető területek növelése érdekében felperzselt őserdő egyre szűkebb teret ad az őslakosoknak, akik előbb-utóbb kénytelenek feladni eredeti életvitelüket. Erre kényszerült a közelmúltban az Envira folyó mentén vándorló indián törzs is, amely mindeddig a legerősebben elzárkózott az elvegyüléstől, ám most ők keresték meg a civilizációval már korábban kapcsolatba került asháninka törzset.
Néhány évvel ezelőtt nagy port vert fel egy képsorozat, amelyen a falevelekből, ágakból összetákolt lakhelyükből rémülten bújnak elő az őslakos indiánok, és íjjal próbálják meg lelőni a felettük berregő helikoptert – később azonban erről a sorozatról kiderült: kész átverés.
›› Évezredesek a hagyományaik
Bár nem kőkorszaki körülmények között, de mindenképpen őseik évezredes hagyományait őrizve élnek a fagyos Szibériában a nyenyecek. Magdalena Skopek lengyel írónő egy bőröndnyi meleg holmival és fényképezőgépével indult felfedező útra hozzájuk, és meglepődve tapasztalta, hogy az elejtett állatokat a felnyitásuk után bármiféle feldolgozás nélkül, nyersen, véresen eszik kicsik és nagyok – mint ahogyan az oroszlán marcangolja szét áldozatát. Felkavaró képein az apró gyermekek szüleikkel, rokonaikkal egy elejtett tetem körül ülve kortyolják bögréből az állati vért és cupákolják a vöröslő csontokat.
›› Lehalásszák vizeiket
A Turkana-tó a száraz évszakban 260, az esős évszakban 366 kilométer hosszú, és évezredekig biztosította az itt élő emberek megélhetését. A terület sokat megőrzött ősi vadságából, és kevés turistát vonz. Nairobiból három napig kell autózni, ám – ahogyan Juhász Árpád meséli – az elmúlt időszakban ott megtelepedett óriáscégek mindent lehalásznak, s ezzel szó szerint a kihalás szélére taszítják az őslakosokat.
›› Drámai fotók
A brit fotográfus, Jimmy Nelson önmagát sem kíméli, amikor az elhagyatott ősi népek mai leszármazottait kívánja megörökíteni. Sivatagban szomjúhozik, az északi sarkkörhöz közel ujja odafagy a gép nyomógombjához, és amikor a fájdalomtól kicsordul a könnye, a bennszülöttek megsajnálják, és szavak nélkül átölelik, gyermekükként vígasztalják.
A maszájokról, nyenyecekről, solymászó kazahokról, a hosszú lábú, kecses léptű namíbiai hambikról vagy éppen az arcukat csaknem teljes egészében fekete festékkel tetováló maori harcosokról készült képei egy már-már letűnő korszak utolsó „mohikánjait” mutatják be népük, törzsük díszes viseletébe öltözve.
