- Nekem olyan a két műláb, mint egy érdemjegy. Azt jelenti, hogy túléltem, és a kitartásomnak köszönhetően újra járhatok - mondja Endrédi Tamás, az az egyetemista, aki januárban kilépett egy kamion elé a soproni Ady Endre úton. Ma már újra az egyetemisták vidám életét éli.
– Karbonszálas! Erős, de könnyű – mutatja művégtagját Endrédi Tamás. Tipikus fiúszobában ülünk az egyetemi kollégiumban, s bár a sarokban áll egy tolószék, minden olyan, mint bárhol a világ ifjúsági szállóin. Pedig aki az ágy szélén ül, egészen rendkívüli sorsot élt már meg, holott csupán 19 éves. Tamást 15 éves korában elütötte egy HÉV-szerelvény, tizenhat helyen tört be a koponyája, két hétig volt kómában, ennek nyomait ma is viseli az arcán és a nyakán. Szüleit nem biztatták sok jóval az orvosok, de a kamasz fittyet hányt a jóslatokra: minden maradandó károsodás nélkül felépült a súlyos balesetből. Aztán eltelt alig több mint három év, a kistarcsai fiúból soproni egyetemista lett, aki egy januári sötét estén nem ott és nem úgy ment át az Ady Endre úton, ahogy kellett volna. Kilépett a kamion elé, a feje behorpasztotta a karosszériát – és mindkét lábát amputálni kellett...
– Igen, fájt, igen, át kellett gondolnom, hogyan tovább. De szerencsére olyan típus vagyok, hogy gyorsan túltettem magam a helyzeten. Sőt! Ma már tulajdonképpen kérkedem a műlábaimmal, jó időben még rövidnadrágban is elindulok. Mert úgy vagyok ezzel, ha szégyellem, csak nekem rosszabb – fogalmaz a fiatalember, miközben Terminátorként kopogtatja a két karbonszálas protézist. Tamás nem a levegőbe beszél. Már februárban talpra állt, előbb csak járókerettel, aztán mankóval lépkedett az ideiglenes műlábain. Nyáron megkapta a véglegeseket, néhány hónapig még kellett a bot, de ma már anélkül jár-kel. Az egyetemi életet imádja, mindenhol ott van és nem hajlandó lemaradni semmiről.
– Fogok én még táncolni! – mondja nevetve és elhisszük neki. – Tanultam a sorstársaktól is és sokat gondolkodom a sorsomon is. Úgy döntöttem, a fájdalomra nem lehet építeni, csak az öröm az, ami továbbvisz. Úgyhogy én örülök. A közgazdaság-tudományi karon turizmust tanulok, most egyszerre két félévet viszek, igyekszem. Talán egy utazási irodában kötök majd ki, de az is lehet, elvégzek még egy mentálhigiénés tanfolyamot. Az is közel áll hozzám. Nincs konkrét tervem, majd a lehetőségek meghatározzák a jövőt, de figyelek...
Az úton is? – szól a kérdés, hiszen kétszer is a figyelmetlenségéért fizetett súlyos árat.
– Megtanultam a leckét. Soha nem megyek át a piroson és még a zebránál is kétszer körülnézek. Nem vagyok paranoiás, de a sorsot nem kísértem.
