<p>Balogh Sándor szobrászművész védjegyévé vált különleges külseje. Az utcán nyaka köré tekeri földig érő szakállát, hajához pedig senki nem érhet.</p>
– Tizennégy évesen felvettek Szegeden a Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolába, és azt gondoltam, egyenes utam lesz a főiskolára. Bár túlléptem a szortírozásokon, mégsem vettek fel – mondta a Borsnak a művész. – Amikor 1975-ben behívtak két évre katonának, már derékig érő hajam volt, de inkább saját magam vágtam le, hogy ne adjam meg másnak ezt az örömet – emlékezett Sándor.
A leszerelés után kalandos úton, 28 éves kora táján újra a művészi pályára került. Magas légterű kéglijében nem fűt, ezért télen rajzol, fest, nyáron, a nyitott ablak mellett szobrászkodik. – Kövekkel dolgozom, a munka közben szálló por rárakódott a hajamra és hiába mostam, nem tisztult, csak rasztásodott, de nem olyan szépen, ahogy „illene”. Ezért hat éve levágtam. Utána viszont megijedtem, hogy a korom miatt nem nő olyan gyorsan, ezért újra nem tenném meg – mondta a 63 éves művész, akinek másik különlegessége a szakálla.
– Az egy érdekes történet. Nem úgy nőtt, mint a körszakáll, egyenletesen, mindenhol, hanem kétoldalt oszlopban. Amikor fújt a szél, szanaszét szállt, és munka közben is nehezebb volt két ágat a pólóm alá gyűrni, ezért összefontam, és összegyógyult. Mielőtt így hordtam, előfordult, hogy figyelmetlenségből például ragasztó került rá, ezért levágtam húszcentisre, s azóta már nagyon figyelek rá. Most olyan hosszú, hogy a földön is van belőle tíz centi, és néha rálépek. Ezért hét csomót kötöttem rá, így tizenöt centivel rövidebb lett. Az utcán a nyakamon áttekerve hordom. Korábban rengetegen beszóltak miatta. Volt, hogy egy rendőrpáros naponta háromszor igazoltatott. Most már nyugisabb az életem. Azt mondják, kell egy emberi tartás ennek a külsőnek a viseléhez, és a megítélésem annak alapján történik, amit a munkáim sugároznak – tette hozzá Balogh Sándor.
