Mi vesz rá egy frissen diplomázott, fiatal lányt - aki várni akar még azzal, hogy elkötelezze magát, és inkább annak szenteli az éveket, hogy világot lásson - arra, hogy egy távoli, számára ismeretlen országban örökbe fogadjon egy csecsemőt? Megrendítő - és igaz - történet a szeretetről.
Most 25 éves az a fiatal lány, akinek az élete három évvel ezelőtt 180 fokos fordulatot vett. Nem tervezte az örökbefogadást, egyszerűen csak így alakult - méghozzá otthonától tízezer kilométerre.
Emilie Larter 22 éves volt: épp lediplomázott, és úgy döntött, itt az ideje annak, hogy világot lásson. Céltalan - és persze sok pénzt felemésztő - utazgatás helyett inkább önkéntesnek állt. "A gyerek ekkor még egyáltalán nem szerepelt a terveim közt. Látni akartam a világot, így elfogadtam egy két hónapos önkéntes munkát egy gyermekotthonban, Ugandában. Igazi kultúrális sokk volt" - emlékezett vissza a lány.
"A gyermekotthon egy kicsiny faluban volt úgy 25 kilométerre a legközelebbi várostól, és sokan felfigyeltek rám, mert a helyiek nem voltak hozzászokva a fehérek látványához. A feladatom egyértelmű volt - az egyedüli önkéntesként mindent megtettem a gyerekekért. Cseréltem a pelenkáikat, megszerveztem az etetésüket, játszottam velük. Imádtam."
Egy nap azonban váratlan dolog történt: Emilie nem is volt tisztában vele, hová mennek, amíg meg nem érkeztek Butagayába - egy közel egy órányira fekvő másik faluba - egy hétgyermekes anya temetésére. A legkisebbik gyermek még újszülött volt - 5 nappal korábban jött a világra, közvetlenül édesanyja halála előtt. A picit, mivel nem volt, aki felnevelje, annak az otthonnak a gondjaira bízták, ahol a 22 éves brit lány is önkénteskedett.
"Egy poros út mellett álltam egy ugandai faluban, és a kezembe nyomtak egy öt napos csecsemőt - az életem pedig örökre megváltozott" - idézte fel az első, sokkoló találkozást Emilie a Mirrornak, hozzátéve: gyakorlatilag egyből beleszeretett a picibe. Egyetlen önkéntesként ő lett az árván maradt kisfiú gondozója - folyamatosan mellette volt, és saját édesanyját hívogatta egyfolytában, hogy tanácsokat kérjen tőle.
A körülmények persze koránt sem voltak ideálisak - vezetékes víz nem volt, az áramot pedig napelemek biztosították, és persze bébiételhez sem lehetett egykönnyen hozzájutni - de Emilie így is minden percét élvezte, amit a kis Adam mellett tölthetett. Noha haza kellett párszor utaznia, de mindig összegyűjtött annyi pénzt, hogy újra Ugandába látogathasson. Egy ideig Londonban tanított, ám ekkor rájött: neki a gyermek mellett a helye, akit gyakorlatilag ő nevelt fel. 2016 augusztusában szakított barátjával és otthagyta angliai állását, hogy végleg Afrikába költözhessen, és megkezdhesse a hosszas procedúrát, ami a kisfiú örökbefogadásával ér majd véget. (A helyi törvények értelmében ugyanis az örökbefogadónak egy évig nevelnie kell a picit, mielőtt végleg hozzákerülne.)
Nem tündérmese
Ha Emilie Larter története film lenne, itt véget is érne. Az élet azonban keresztülhúzta a lány számításait: hiába talált ugyanis tanári állást Ugandában, az decemberben megszűnt, a pénz pedig vészesen fogyni kezdett - már az életre sem volt elég, nem hogy az adoptálás költségeit fedezni. Az ugandai állások száma pedig igencsak véges.
Emilie egyetlen reménye jelenleg az internetes adománygyűjtés. "Adam több örömet hozott az életembe, mint amire számíthattam. Bármit megteszek, hogy az anyja lehessek. Nem tudom elképzelni az életem nélküle."
