Négy mosómedvével kerül utcára májusban Nagy Henriette. A rokkantnyugdíjas asszony azt mondja, állatairól nem mond le, hiszen ők a családja, kertes házat viszont nem tud bérelni pénzéből.
Tiszta, rendezett portán fogad bennünket Henriette. A Szeged melletti, öreghegyi kiskertben élő asszonynak májusban ki kell költöznie otthonából. Csakhogy nincs hová.
– Szívességből lakom itt, de a tulajdonosnak most már más elképzelése van a telekről, ezért kell mennem – magyarázta a nő, akinek csak a rezsit kellett fizetnie az egyetlen helyiségből álló, szigeteletlen betonépületért. Cserébe viszont gondját viselte a teleknek: gazt egy szálat nem látni, virágokat viszont ültetett, hogy szebbé varázsolja a kis portát. – Állami gondozottként nőttem fel, az anyám a kórházban hagyott a születésem után. Sosem ismertem – kezdte élettörténetét. – Aztán 14 éves koromban kitettek az otthonból egy munkásszállásra, azóta sem tudom, miért. Hogy eltartsam magam, dolgozni kezdtem egy kőműves mellett. Később sem okozott gondot a kemény munka, ez azonban idővel megbosszulta magát. Több mint húsz éve meg kellett műteni a gerincemet, akkor leszázalékoltak. Később ízületi és nőgyógyászati problémáim is lettek, ma már olyan állapotban vagyok, hogy nem tudok munkát vállalni – mesélte.
A nő 75 ezer forint rokkantnyugdíjat kap – ebből nem sok mindenre telik. – A telet végigküzdöttem fűtés nélkül. A szobában megfagyott a víz, kabátban, paplan alatt aludtam – mesélte. – Fürödni, hajat mosni a földre, lavórhoz kellett hajolgatnom a műtött gerincemmel. Most már, hogy jó idő van, ki tudok menni az udvarra zuhanyozni. Csak hideg víz van, de már megszoktam. A melegítés sok pénzbe kerül.
Henriettának bár soha nem volt segítsége, mégis becsületes tudott maradni. Azt azonban látja, nem fog tudni kifizetni egy albérletet. Esetében ugyanis csak magánház jöhet szóba, hiszen négy mosómedvével és négy kutyával osztozik otthonán. A kenneleket is maga építette, ahol tartja őket, arra pedig mindig van gondja, hogy ételt és orvosi ellátást kapjanak – még ha neki nem is marad semmije.
– Soha nem volt senkim rajtuk kívül, ők az én családom. Talán egyszer én is kaphatok segítséget valakitől. Csak ebben tudok bízni – mondta.
