Ószeres, lámpagyújtogató, telefonközpontos, jeges, szénégető – csupa olyan foglalkozás, ami sok mai ember számára már nem is mond semmit. A technikai fejlődés ugyanis megszüntette valamennyit. Ilyen a kintornás vagy más néven verklis is. A mechanikus zenegépet kezelő férfiakat, akik a köztereket és a bérházak udvarát járták, sokan szerették, sokan nem, mindenesetre a XX. század első felében a főváros megszokott alakjai voltak.
A nyakba akasztott vagy kis kocsin tolt zeneeszközzel nemcsak az utcák népét és a lakókat, de a vendéglők kerthelyiségében ücsörgőket is szórakoztatták. Ám a rádió megjelenése nem jött nekik jól, lassacskán kiszorultak a külvárosokba.
Szögecskék vagy lyukak
– Nagyapám, Isola Antal Olaszországból, Isolából települt át Magyarországra. Gyakorlatilag menekült, mivel a családja maffiaügyekbe keveredett. Onnan hozta magával tíznél is több verklijét, azokkal kereste a napi betevőt. Főleg az állatkert környékén kintornázott – mesélte a Borsnak az unoka, Burai Elemér.
– Angyalföldön, a Frangepán utcában laktunk, ahol a 35–37.-ben a keresztanyám volt a házmester. Elég sok lakásban az Isola család élt, ugyanis Antalnak tizenhét gyereke született. Ebből azonban csak egy volt fiú, Károly, az apám, aki csak hobbiszinten vitte tovább a kintornázást. Az unoka emlékében élénken él, ahogy a nagyanyja a sok-sok megkeresett aprópénzt rolnizta. Egy időben elég jól kerestek a kintornások, ráadásul Antal még filmekben is szerepelt. Egyebek közt a Körhintában, A Pál utcai fiúkban és a Hannibál tanár úrban is.
A család azonban idővel megvált a zenegépektől. Bár Elemér ígéretet kapott arra, hogy megkapja az utolsó verklit, mostohaapja végül keresztülhúzta a számításait, és túladott rajta. Elemér még nem adta fel, hogy egyszer szerez egy kintornát. Ha így lesz, szeretné újra ismertté tenni ezt az elfeledett mesterséget.
