Először szólaltak meg a testvérei annak a nyolcéves lánynak, Sarah Payne-nek, akit elrabolt, majd megölt egy pedofil, Roy Whiting. Luke és Lee Payne most egy interjúban arról beszélt, hogy ők elszaladtak lánytestvérükkel, Charlottal előle azon a napon, 200. június 1-én. Arról beszéltek, hogy a kislány átmászott egy lyukon, ami a mező szélén fekvő úthoz vezetett, és utána már nem látták többet élve.
A kislányt aztán felkapta Whiting, aki jelenleg életfogytiglani börtönbüntetését tölti a gyilkosság miatt, és aki akkor mosolygott és integetett Lee-nek, amikor elkocsikázott a testvérek előtt.
Luke, aki akkor 12 éves volt, az interjúban úgy nyilatkozott, hogy azt gondolta, meg tudta volna menteni a húgát, de nem tette meg, ez „belülről emészti”. A mai napig kísértik a történtek: „Nem tudok sokat aludni. Rettegek éjszakánként, mert akkor csak én vagyok és a saját gondolataim.”
Arról is nyilatkozott a báty, hogy az – azóta elhunyt – apjuk, Michael vett egy fűrészelt csövű puskát, és arról beszélt nekik, hogy ha Whitinget nem ítélik el, akkor mit tesz majd vele.
Ha manapság látja Sarah barátait akkor azt gondolja ma: „Mindig elcsodálkozom azon, ki lehetne ma Sarah.. mit csinálna ma… de mindegy is, mit csinálna, akkor is ragyogna.”
Az akkor 13 éves, legidősebb testvér, Lee pedig arról beszélt a tévé riporterének, hogy megfordult Whiting a testvérükért, utána pedig elhajtott. Látta a kormánynál az integető és mosolygó pedofil férfit, azt gondolta róla egyből, hogy „egy igazán agyafúrt személy”, zavarba hozta az a mosoly.
De azt nem gondolta, hogy a kocsiban van a húguk, azt gondolta, biztos elbújt, mert megsértődött rájuk. „Sokáig hibáztattam magam, hogy ha gyorsabban futok, talán utolérem őket”. Lee szerint sose jön el az a nap, hogy azt tudja majd mondani, „túl vagyok a történteken”.
Sarahnál is fiatalabb volt az akkor 5 éves Charlotte, akinek szorongásos rohamai voltak korábban, és gyakran feltette magában a kérdést „miért ő, miért nem én?”
Az anya, akit szintén Sarahnak neveznek is szerepel a dokumentumfilmben, amikor az első tárgyalási napon meglátta Whitinget, akkor jött rá, hogy ő nem egy szörny: „És amikor megláttam a bíróságon első alkalommal, rájöttem, hogy ő nem egy szörny volt, és hogy nincsen helye a fejemben. Ez akkor volt, mikor rájöttem, ő csak egy szomorú, magányos ember, aki azért keresett gyerekeket, mert nem tudott kapcsolatot létesíteni egy felnőttel. És ez volt, ami igazán gyomron ütött amikor hazaértem,megengedtem neki, hogy túlzottan beleegye magát az agyamba, és azt gondolom, ez volt az a pillanat, mikor azt gondoltam: nem, ne többé!”
A férfit egyébként egy kihegyezett műanyag vécékefével mindkét szemére megvakított a börtönben egy másik rab.
