Noémi a devizahitelesek ócsai lakóparkjából: Olyan ez, mint egy süllyedő hajó

– Nem értem magukat, újságírókat. Mi szenzációt keresnek állandóan erre? Ez a falu semmiben sem különbözik egy 20 km-rrel arrébb lévő, másik normális falutól. Van élet, mégpedig igen virágzó, láthatják is – zárja rövidre épp csak kezdődő beszélgetésünket a lakópark gondnoka. Az egyenházas falu szélén lakik, egy óriási nagy szántóföldre lát rá, amit a gaz már jócskán benőtt. Az láthatóan senki nem gondozza, vagy ha mégis, egész biztos megvárja, míg a növényzet térdig ér. – Sokakat érdekel a lakópark élete, mennyit változott, hová fejlődik, hisz egyedülálló dolog – próbálunk érvelni a hűvösen udvarian férfinak, de hasztalan.

Segítség a semmi közepén

Négy éve húzták fel a nyolcvan könnyűszerkezetes házat Ócsa és Gyál között, összesen 2,7 milliárd állami forintból. Így akartak segíteni a devizahiteleik miatt mindent elvesztő családoknak. Emiatt igen kedvezően adják bérbe a házakat. Erre 600-an pályázhattak. Az 50 nm-esekért 16 ezret, a 70 nm-esekért 21 ezret fizetnek a lakók havonta. A tervek arról szóltak, hogy 500 házig meg sem állnak, de ebből már egész biztosan nem lesz semmi. Marad a nyolcvan háztartás, ahonnan az ócsai vasút 5, az óvoda 5,5, az általános iskola már 6 km-re van, a gyógyszertár még egy kicsit messzebb.

Belakták, megszerették

– Megszerettük. Teljes életet élünk itt. Én közmunkán vagyok, más választásom nagyon nincs – mondja kutyájával játszadozva egy fiatal nő. Épp munkába készül. Portáján száradó ruhák, gyerekjátékok hevernek. Sehol nincs már annak a komor ürességnek, ami Ócsával kapcsolatban először eszébe jut az embernek, és amit két éve ilyenkor mi is tapasztaltunk. A csontfehér házak kis telkeit virágok borítják, konyhakert, némelyik lakó kis tavat is telepített magának, külön melléképületeket, tyúkólakat. Az udvarokon nagy halmokban fa, itt ugyanis csak azzal lehet fűteni. Hogy azt hogy oldják meg, az a lakókra van bízva. Sok ház előtt autó parkol. A Borsnak többen is érezhető szeretettel beszéltek ócsai otthonukról. A verőfényes őszi hétköznap délelőttjén sokan vannak otthon, munkájuk nincs, a teraszon beszélgetve időznek. De nyilatkozni kevesen szeretnének. Nem akarják kiteregetni az életüket. Jöttünkre szinte minden udvarból felugat egy kutya.

A buszt már sűrítették

A Tölgyfa utcába – az ócsai lakóparkban az összes utcát valamilyen fáról nevezték el – lassú araszolással behajt egy postakocsi, itt a posta házhoz jár. – Talán egy-két ház még üresen áll, és sokan élnek csak átmenetileg itt – mondja a postás hölgy. Ahogy végez három házzal, ismét autóba pattan és hajt ötven métert. Nagyjából két óra, mire az egész lakóparkot bejárja. Sokáig csak napi két busz érintette a lakóparkot, kora reggel vagy este lehetett Gyálra vagy Ócsára menni. 

– Napközben már két újabb járatot is beiktattak. Este 9-ig van busz. Semmi rosszat nem szeretnék mondani a helyre, otthonom lett, de nem tudom felfogni, miért épp ide rakták? Meg kellett volna nézni, hol van olyan terület, ahová logisztikailag is megéri költözni, mert a környék tud munkát adni. Innen Pestre, Gyálra, Ócsára járnak az emberek, de ezek többsége alkalmi munka. Sokan szalagok mellett állnak. Ennyit tudok mondani, de kérem, ne fényképezzenek – áll meg mondandójában kissé zavartan Ferenc. Tovább állunk.

Noémi: az ígéretekből nem lett semmi

Hatéves fiával él a Szilfa utcában Noémi. A gyermek most kezdte az elsőt. – Vagány gyerek, engedem egyedül közlekedni. Reggel viszi a busz, délután visszahozza – meséli. Az anyuka nem is tudna mást tenni. Néhány éve súlyos autoimmun betegséggel diagnosztizálták: szklerózis multiplexszel, ami folyamatosan építi le szervezetét. Bal lábára már alig tud ráállni. Ha sürgős orvosi segítségre van szüksége, bottal kibotorkál a buszmegállóhoz Ócsa felé. Két óra, mire ezt az utat busszal meg tudja tenni. Teljesen munkaképtelen. Az aktív álláskeresőknek járó havi 38 ezer forintos segélyből élnek. – Érzem, hogy egyszer fel fogom adni. A fiam miatt még erős vagyok. De ez a betegség húsz év, és felfal teljesen. Leáll a vese, a máj. Küzdök, amíg tudok, de nem tudom, meddig – mondja rezignáltan.

Noémi bár nem cserélné le az itteni életét, hosszan sorolja csalódásait. – Ígértek ide óvodát, SZTK-t, semmi nem lett belőle. Így nem lesz ebből rendes falu. Miért nincs itt egy rendelő? – fakad ki. Annak idején a Máltai Szeretetszolgálat üzemeltetett itt irodát, munkatársaik gyakran fuvarozták a segítségre szorulókat valamelyik közeli faluba. Az épületen ma már csak egy viharvert, szakadt logó emlékeztet rá, hogy valaha működtek itt, csengetésünkre nem jön ki senki. – Olyan ez, mint egy süllyedő hajó. Fura, hogy még a nevemben is ott van, hogy "Noé". Itt nem lesz rendes élet – rázza a fejét Noémi. Egy sovány kölyökmacska kerülget bennünket.

A kocsma bezárt, a bolt még talpon

– Volt itt kocsma, de az nem bírta tovább, pár éve bezárt. Itt van helyette ez a bolt – mondja kissé pityókásan, derűsen az idős férfi, aki neveink bemondására csak Tóth-ként mutatkozik be. Nem messze a lakóparktól, az út túloldalán állunk, ahol a környék egyetlen élelmiszerüzlete működik. – Most ez a bolt van kocsma helyett, kettő az egyben, ha érti, mire gondolok. hogy a boltnak jól megy-e? Jól, két felszolgálójuk is van. De mit fognak itt építeni? – kérdezi érdeklődve, a fényképezőgép alapján, és mert idegenek vagyunk a környéken, Tóth azt hiszi, valami mérnökök vagyunk, és végre beindul a Nagy Fejlesztés, amire mindig vártak. Sajnálattal oszlatjuk el a félreértését.

– Ó, mondták, hogy lesz itt rendes CBA a lakóparkban élőknek, nem lett. Templomot is akartak, az se lett – legyint. A kis bolt zsúfolásig pakolva mindenféle étellel, itallal, kólában is van vagy hatféle. Választék az van. – Alkoholt? Mi nem szolgálunk fel alkoholt – néz értetlenül a fiatal eladó lány, megerősítve, hogy kocsma legközelebb csak Ócsán van. A bolt udvarán napernyők, sörpadok utalnak rá, a helyiek gyakran poharazgatnak itt. Kijövet Tóh kiált fel vidáman. – Maguknak nem adtak italt? Az lehet, de olyan még nem volt, hogy mi ne kapjunk – kacsint.