<p>Téved, aki azt gondolja, hogy az internet korában fénysebességgel terjedő összeesküvés-elméletek, hazugságok és álhírek tipikusan a harmadik évezred sajátosságai. Ennek bizonyságául szedtünk össze négy, 20. századi nagy kamut. Ha hiszik, ha nem, nyolcvan éve komplett céget is tönkretettek ilyennel.</p>
Üzenet a náciknak
A II. világháború alatt a német támadástól egyébként is rettegő amerikaiaknak más sem kellett, mint hogy a keleti parton különböző „gabonakörök” jelenjenek meg. Volt köztük olyan is, amiben az első számú célpontként szóba jöhető amerikai nagyvárosokra mutató nyilakat véltek látni.
A dolog odáig fajult, hogy a szomszédok elkezdtek egymásra gyanakodni, hogy a másik a náci kém és besúgó, és az készítette a német bombázóknak, vadászgépeknek a fentről jól látható jeleket. Aztán kiderült, hogy az „üzenetek” teljesen véletlen alakultak ki úgy, hogy bezsákolt műtrágyát dobáltak ki, és miközben kiszáradtak a napon, kiégették maguk alatt a mintát.
Antonio Vivaldi kottái
Fritz Kreisler osztrák születésű, később Amerikába települt hegedűművész a 20. század elején azt állította, hogy egy kolostorban elfeledett Vivaldi-kottákra talált, és a zenedarabokat koncertműsorára tűzte. Ez aztán átütő sikert hozott neki, mert a kritikusok és a közönség is lázba jött az Antonio Vivaldi név hallatán.
Kreisler a 60. születésnapján, 1935-ben felfedte: semmi köze nem volt a daraboknak Vivaldihoz, ő írta azokat Vivaldi stílusában, másképp esélye sem volt, hogy saját műveit sikerrel színpadra vigye.
Chesterfield-lepra
Valaki, aki nagyon utálhatta a Chesterfield céget, azt kezdte terjeszteni 1934-ben, hogy a cigarettát gyártó vállalat leprásokat alkalmaz virginiai üzemében. Gyakorlatilag a cég teljes hírnevét sikerült lerombolni, még az sem segített, hogy egy alapos vizsgálat megállapította, hogy nyoma sincs leprának.
Érdekességként ide kívánkozik, hogy a Spud nevű cég egy ugyanilyen hír miatt becsődölt, azt végül a Philip Morris vásárolta fel. A vetélytársak mindenre képesek?
Olvadó fürdőruha
Az 1920-as, 30-as, majd később a 60-as években is több cikk jelent meg a francia sajtóban egy rejtélyes milliárdosról, aki olyan fürdőruhát adott nőknek, ami sós vízben oldódik. A nyaralójába hívta a csinos lányokat, megajándékozta őket a fürdőruhával, és amikor a tengerben csobbantak, huss: eltűnt a ruha. Természetesen azóta sem találtak (fel) olyan anyagot, ami erre alkalmas.
