Lala fáradhatatlanul járja bohócként a kórházakat, hogy jobb kedvre derítse a beteg gyermekeket.
Forrás: Bors
Már fiatalon megfertőzte a nevettetők világa, hiszen édesapja a Magyar Cirkusz és Varieténél volt grafikus, ő festette a Nagycirkusz bejárata előtti plakátokat. A kisfiú pedig bejárkált a próbákra, jóban volt Stefi bácsival, a vezető bohóccal, és figyelte, mit csinál. Középiskolásként közlekedési gépgyártó szakra járt, ahol az érettségije elég gyatrán ment. Az osztályfőnöke azzal mentette a helyzetet, hogy odasúgta a vizsgabiztosnak, ez a gyerek bohócnak készül, és soha nem fog gépeket tervezni, így végül átengedték.
– Kellett az érettségi, mert valójában a Színművészetire készültem, de elsőre nem vettek fel – mesélte a Borsnak Lala. A következő évben az Állami Artistaképző Iskola varieté szakra felvételt hirdetett, és akkor eszébe jutott a tanár mentő mondata, és oda is jelentkezett.
– Oda felvettek. Elvégeztem és három év múlva kaptam egy bohóc diplomát. 1984-ben bekerültem televíziós műsorokba, és közben jártam az országot. 1990-re kilenc hónapos szerződést kaptam Svájcba, a Monty cirkuszba. Elindulhatott volna a nemzetközi karrierem, mert hívtak több helyre is, csakhogy amikor a kétéves lányom meglátogatott, és nem ismert meg, annyit voltam távol, úgy döntöttem, hazajövök és szólóban dolgozom – emlékezett a bohócdoktor.
1996-ban megjelent egy felhívás, hogy az osztrák Rote Nasen alapítvány nálunk is szeretné beindítani a bohócdoktori viziteket. – Januárban kezdtem a Piros Orrnál. Két év múlva elmondtam a művészeti vezetőnek, hogy ebben sokkal több van, mint hogy két bohóc bemegy és ott műsort ad. Én meg akarom ismerni a gyereket, a betegségét, lelki tanácsokkal segíteni akarok a gyógyításban, közvetíteni a gyerek és az orvos között, és meghallgatni a szülőket is.
Az útjaik elváltak. 2000-ben a kezdeményezésére jött létre a Magyar Bohócok a Betegekért Alapítvány, és 2008 óta már ő a kuratórium vezetője.
– Az első vizitünk a Heim Pál kórház sebészetén volt, de eljött a többi osztály is „kukucskálni”. Három hét múlva már minden osztály akarta. Most a két pesti kórház mellett járok Székesfehérvárra és Orosházára is. A kicsikhez könnyebb utat találni, de a tizennégy-tizennyolc éves korosztály nehezen nyílik meg, közülük is főleg a lányok, de nem adhatom fel. Volt, aki nekem árulta el, hogy milyen gyógyszereket és miért vett be. Ami döbbenetes, hogy a visszaeső rákos gyerekek mennyire reálisan látják a jövőjüket. Nem várják a vigasztalást, hanem elbúcsúznak tőlem – mondta elérzékenyülve Lala.
