Forrás: Thinkstock
Az „arckönyvvel” kelek és fekszem már évek óta. Idejét sem tudom már, mikor váltam függővé attól, hogy mindig online legyek, de abban biztos vagyok, ennek a Facebook nevű közösségi oldal volt az origója. Eldöntöttem hát, hogy egy hétre megpróbálom kivonni magam az online-forgalomból. Ez lett belőle.
Hétfő
Lelkiismeret-furdalással ébredek. Ma kellett volna indulnia a kis küldetésemnek, vagyis inkább amikor elüti az óra az éjfélt, és átfordul hétfőbe. Mégse indulhatok Facebook nélkül, ma még dolgozni kell. Nem tudnék nélküle létezni, már munkaeszköz. Hónapok óta gondolkodom ezen. Ma már akkor sem törölhetném magam, ha ez lenne minden vágyam. Ezt a napot még kibírom, gondolom, és napközben már gondolatban sem merül fel, hogy az ujjam odatévedjen. Mert már ez is egy megszokás. Estére újra eszembe jut a kis projektem. Szólok azért, ki tudja, nehogy ijedtségükben keresni kezdjenek az ismerősök: „telefonon elértek”.
Kedd
Az éjjel persze könnyű volt, hisz aludtam. De szinte be sem indul a nap a megszokott cselekvések nélkül. Idegesen keresem a helyemet, ilyenkor írok a barátaimnak, akikkel elfelejtettem előző nap beszélni. Nem tudom, hogy mihez fogjak hirtelen. Na és hallom a megszokott pittyegést – üzenetem érkezett.
Látom is egy részét, de nem nyitom meg. Sajnos olyan is írt, akinek muszáj válaszolni, nincs más lehetőség, nem tudom felhívni sem. Jön még két üzenet, egyes kollégák heccelnek: „még mindig elérhető vagy!” El, igen. Mára már elbuktam. Válaszolok, akinek kell. Teljes a kudarc.
Szerda
Telefonálgatni kezdek. Így próbálom az üzenetváltási kényszert legyűrni: „Na mi a helyzet, nem tudok semmit!” Persze nélkülem is megy minden a maga útján. Sms-t is írok. Kell a külvilág. Délután pedig útra kelek. Olyankor nem számít a telefon, ritkán állok meg miatta. Nem értem azokat, akik videózni is szoktak vezetés közben. Este felfedezem, máshol is tudok üzenetet írni, és posztolok is. Mert szép tüzet raktam, s mint tudjuk, ha nincs róla fotó, meg sem történt. Ma is elbuktam.
Csütörtök
Teljesen véletlenül megnyitom a telefonon a „fészt”. Pedig nem akartam, esküszöm! Dühöngök, majd arra jutok: új taktika kell. Kilépek, de a messenger (az üzenetküldő funkció) még mindig jelez. Gonosz kis bestia. Levakarhatatlan. S akkor eljön a pont, csak a csöngésre ugrom. A többi nem érdekel. Jólesik.
Végre szabad a két kezem. Meggyet szedek vele. Nem bánom azt sem, hogy nincs fotóm róla. De egyre többet telefonálok. Kezdem azt gondolni, nem is a Facebooktól függök. Ettől még megnyugtató a tudat, milyen jól bírom. A véletlenen kívül már nem is gondolok rá. Csak a kapcsolatok hiányoznak.
Péntek, szombat, vasárnap
Még több telefonálás, és persze értetlenkedők sokasága. Mert mindenki ott írogat. Azt látom, hogy nem zavarja őket, hogyha nem válaszolok. Vagyis: ez csak egy közléskényszer. Pont, mint mikor beszél valaki a levegőbe. Falra hányt dobozos borsó. Sok időm van. Olvasok. Élek. Beszélek. Kevesebbet telefonálok. Már csak érintőlegesen jut eszembe, hogy létezik a világon virtuális tér is. Azért ez megnyugtat. Persze még így is ott az e-mail, a telefon, az sms és az Instagram is. Van hiánypótlás, ha szükség van rá.
