<p>No, nem maradtak itt. Épp csak nosztalgiázni tértek vissza Kunmadarasra. Az ország legnagyobb katonai repterére, amit második otthonukként szeretnek.</p>
Egy gyermek is felnő annyi idő alatt, amióta nincsenek már szovjet katonák az országban. Nem önként jöttek, de állításuk szerint második hazájukként szerették Magyarországot.
Kétezren állomásoztak a laktanyában
Ha Kunmadaras neve szóba kerül, ma leginkább a motoros találkozók jutnak eszébe az embereknek, ám majdnem egy ember-öltőig két szovjet repülőezred állomásozott itt 1956–1991 között. Ez volt a Magyarországon állomásozó szovjetek legnagyobb katonai reptere, a környező városokénál is népesebb volt a katonai létesítmény.
Nagyjából kétezren éltek itt, családjaikkal együtt, éveken át. Volt posta, bolt, mozi, ahogyan reptéri orvosok, rendőrök, tűzoltók is a bázis falai között éltek. Most visszatértek Kunmadarasra és együtt nosztalgiáztak. Néhányuknak gyermekei sétáltak a ma már romos falak között. Itt éltek, tanultak, piacra jártak, megérte velük „üzletelni”. A helyiek ráadásul úgy tartják, ha baj volt, ők voltak az elsők, akik segítettek. Mire a karcagi városi tűzoltók elindultak egy tűzhöz, a reptéri tűzoltóság már bizonyosan úton volt.
Sokan megtanultak magyarul
– A találkozóra körülbelül egy tucat volt tiszt, vagy a tisztek gyermekei jöttek el. Haza jöttek, hatalmas örömmel, és boldog meghatottsággal gondoltak vissza a kunmadarasi időkre. Tévedés, hogy elszigetelten éltek volna, sok barátság köttetett itt, amire a mai napig jó érzéssel gondolnak vissza – mesélte el a Borsnak egy szervező.
Vándor Károly, a katonai repülés egyik hazai történésze hozzátette: bár hivatalosan sosem tanultak magyarul, de sokan önszorgalomból tanultak, így a találkozón félig oroszul, vagy félig magyarul mesélték a sztorikat. Katonai titkokat máig nem oszthatnak meg, de érdekes történeteket, sztorikat mesélhetnek, és meséltek is.
Beborították a lángok a felszállópályát
Az egykor itt szolgálók érdeklődését mutatja, hogy Pavel Belenyinen, az ezred utolsó parancsnokhelyettese is eljött, sokan érkeztek Oroszország, Ukrajna és a Baltikum különböző pontjairól.
A résztvevők a saját életük meghatározó emlékeit is megosztották egymással, azokat, amikről a magyarok nem is értesültek, hiszen az első baleset hírét például csak 1987-ben közölték az újságok, tévéhíradók is. 1986-ban, egy napon szörnyű baleset történt, Szu–17-es vadászbombázók készültek gyakorló feladatra, így teljesen fel voltak tankolva, a bombák is a helyükön voltak már, amikor az egyik gépben ülő fegyverzeti tiszt véletlenül kioldotta az egyik gyakorlóbombát, amely a gépről leesve azonnal lángba borított két gépet.
Csípős
Csodával határos módon senki sem sérült, illetve halt meg a balesetben. A két gépből csupán olvadt alumíniumkupac maradt. Máig láthatóak a reptér betonját is megrongáló tűz nyomai. Egy másik történet szerint szintén abban az évben egy repülőgépbe belecsapott a villám és lezuhant. A gépet csak úgy tudták kiásni, hogy a Mátrai Erőmű egyik kőfejtő gépét használták. A pilóta itt szerencsére tudott katapultálni.
