Egykor felkapott szakma volt, manapság egyetlen utolsó mohikánja maradt Magyarországon a harisnyaszem-felszedőknek. Kovács Sándorné Éva tartja a frontot, ő azonban csak december végéig dolgozhat a Corvin Áruház első emeletén, azután bezár a ház, és még nem tudja, hol folytathatja. Pedig tudására óriási igény van, szinte ki sem látszik a munkából.
– Én vagyok az utolsó a szakmából, aki még dolgozik – mondta a Borsnak Éva. – Jelentkező még akadna, de mindhárom tűgyártó meghalt, ezért nem lehet tűt kapni, csak nekem maradt néhány tartalék, amit valaha beszereztem. Egykor minden nő nejlonharisnyát hordott. A 28 forintos is drága volt, ezért ha néhány szem leszaladt, nem dobták ki, hanem vitték a szemfelszedőhöz, aki soronként egy-két forintért megjavította. Sok nő jött hozzá ebédidő alatt a környék munkahelyeiről.
– A leszázalékolt anyósom vett rá, hogy foglalkozzam ezzel. Nehezen kezdtem bele, de aztán beleszerettem a szakmába. Lehettek volna tanítványaim is, de ehhez türelem kell, amivel a jelöltek nem rendelkeztek. Pedig munka van bőven. A nagyon olcsó harisnyákat könnyen kidobják és vesznek helyette másikat, de egy ötezer forintosat már érdemes megcsináltatni, a különleges vagy a drága gyógyharisnyanadrágokról már nem is beszélve. Ma már nem soronkénti elszámolás van, hanem a befektetendő munkát mérem fel – mesélte Éva. „Messzi földről” is jönnek hozzá. Nem is olyan régen valaki hetvenkét csipkés harisnyát hozott vidékről.
– Kérdezték már, hogy miért nem megyek külföldre dolgozni, de képtelen lennék rá, hiszen ide köt minden – nevetett egy kihaló szakma utolsó képviselője.
