Meg kell mondani, igen nagy fába vágtuk a fejszénket, amikor úgy döntöttünk, nekiindulunk a Balkánnak. Nem nagy távolság, repülőre sem kell szállni, cserébe vezethet az ember 8–10 órát, vagy akár egy teljes napot is. Csak ne jöjjön szembe egy szerb autó sem. A Balkán nem hajadon lányoknak való vidék, mi ennek ellenére nyakunkba vettük, s a legmélyebb bugyrait is megtapasztaltuk. Ám igazságtalan lenne csak a rosszról mesélni.
Vérrel-verejtékkel
Boszniába senki se menjen, mondják, ha a Balkánról kérdez az ember. Tönkretette a délszláv háború, és ez a mai napig meglátszik. Nem, nem úgy van, mint máshol, hogy igyekeznek újjáépíteni mindent, az első, ami fogad, amikor átlépjük a horvát-bosnyák határt, egy lebombázott híd elhagyott katonai létesítményekkel. Majd sorra repeszektől kilyuggatott házak következnek.
Tapintható a veszteség, olyan tömény, mint télvíz idején a szmog. Ennek ellenére a bosnyákok kedvesek, mosolygósak, és ami még fontosabb, szeretik a magyarokat. Nem véletlenül, az ikonikus mostari Öreg-híd helyreállításában a magyar hadsereg is segédkezett. Így aztán az sem érdekelt különösebben minket, hogy indulásunk napján bosnyák nyelven kaptunk értesítést, hogy aznap nincs hol aludnunk, emiatt más szállást kellett foglalnunk. Hamar pont kerülhetett volna kalandtúránk végére.
Eggyel mélyebbre
Pedig hol volt még akkor Montenegró, és a csodás Kotori-öböl? Pontosan újabb 6–8 órás útra. Hiába az okos GPS, meg a „gugli” térkép és útvonaltervezés, áldja az ember az eszét, ha az utolsó pillanatban is, de beszerez egy friss, ropogós, buta papírtérképet. Újabb hegyek, szerpentinek, nyári zápor, pára és köd után még egy kisebb sokk erejéig meglátogattunk egy valódi kuriózumot is, a csodásan szürreális Boszniai Szerb Köztársaságot.
Állam az államban, leesett állal néztük, és bizton állíthatjuk, itt megállt az idő úgy negyven éve. Egy hely, ahol a benzinkutas épp nem cigarettával a szájában érkezik a tankolásra váró autóhoz, és ahol a legfontosabb, hogy a sakkjátszma zavartalanul folyhasson.
Magyarok a „világ végén”
Alapjában véve sem Boszniában, sem Montenegróban nincsenek a fejlesztések ellenére, de csak most kezdik felismerni, milyen természeti csodáik vannak. Így a turizmus is gyermekcipőben jár. Vagy inkább kúszik. Viszont mindenhol magyarokba lehet botlani. Sikerült teljesen véletlenül olyan szállást választani, ahol vajdasági magyarok láttak bennünket vendégül, és ahol szinte csak magyar rendszámos autók álltak a parkolóban. Autónkat pihenőre küldve, napokig csak a két lábunkat használtuk.
Nem olyan egyszerű ez, mint gondolnánk, két falu között szájhagyomány útján terjed a busz indulási időpontja, de legalább alkalmunk adódott, hogy helyiekkel, vendégmunkásokkal, vagy épp egy svéd turistával beszélgessünk. Már, ha tudtunk, ugyanis kevesen beszélnek angolul. A szerb a hivatalos, s mivel Szerbiából érkezik a legtöbb turista, nem érzik, hogy szükség lenne másra. De azért kézzel-lábbal mindent sikerült elmagyarázni.
Amit látni kell
Nagyon sok kikötőről elmondható, hogy a maga idejében hemzsegett a patkányoktól. Ám Kotorban a megoldásra helyezték a hangsúlyt, és így ma is övék a macskák városa cím az öbölben. Bárhová lépünk, macskákba botlunk. Ha pedig túléltük a puha tappancsú cukiságbombát, jöhet az igazi kihívás, az ezerháromszázötvenvalahány lépcső megmászása.
Az élmény páratlan, a kilátás pazar, a Szent János-erőd felé azért magunkban elmormolunk egy-két imát, és hálát adunk a fél úton található kápolnának. Kétszázhatvan méter magasból nézhetünk körbe, ott, ahol a madár sem jár. Kivéve az előbb emlegetett macskákat.
Veszélyes hazaút
Nincs mese, hiába áll az ember előtt a 12 órás hazaút, legyen még arra idő, hogy felkapaszkodjon a Lovcen Nemzeti Parkhoz. A nagyjából 1700 méter magas hegycsúcsokra hajtűkanyarokkal spékelt szerpentin vezet, és csak az ima segít, ha szemben is jönnek. Ugyanez igaz a Szerbián át vezető utakra is, így ezt, ha tehetjük, hanyagoljuk inkább.
A szerbek vezetési szokásaihoz ugyanis hozzátartozik a száguldozás, meg a szembejövők teljes ignorálása, ahogy az is, hogy ha lerobbannak, kiesik a kezükből még a kamion is. Megváltás ezután Röszkén várakozni minimum másfél órát. Amikor már a magyar alföldön hegyeket hallucinál az ember, jobb megállni az éjszakában. Újratervezni kár, így teljes a „balkántrip”.
