Pontosan azt sem tudni, kit ábrázolhat a világ leghíresebb műalkotása, mint ahogyan az is kérdés, Mona Lisa miért mosolyog. A megannyi legenda leghíresebbike szerint a nőt úgy festették meg, hogy nem lehet elkerülni a tekintetét, de vajon tényleg nem?
Kit bámul a szempár?
Leonardo da Vinci (1452–1519) 1500-as évek legelején készült portréja a párizsi Louvre-ban ejti ámulatba a látogatókat. Az itáliai polihisztor műalkotása előtt turisták ezrei tülekednek nap mint nap. Mindenki azt próbálgatja, hogy Mona Lisa vajon tényleg őket bámulja-e, bárhonnan is néznek vissza rá. Ezt a feltételezést minden bizonnyal pont az óriási tömeg erősítette a legjobban. A festményt félköríves korlát védi, hírnevéhez képest igen kis méretű, ezért a bámészkodók gyakorlatilag nem is láthatják rendesen a szemeit.
Az úgynevezett Mona Lisa-effektus, vagyis a képeken ábrázolt emberek tekintetkövetése létező jelenség, a képzőművészek évezredek óta ismerik és használják. A kamerába néző tévébemondókkal is működik, de a német Bielefeldi Egyetem szakembereinek legújabb kísérletei szerint pont névadójánál, Mona Lisánál nem.
Jobbra, aztán megint jobbra
Az egyetem pszichológusai nem a Louvre-ban, hanem egy számítógépen kísérleteztek, mert az eredeti képhez biztonsági okokból nem mehettek közel. Huszonnégy embernek mutatták meg a Mona Lisa különböző kivágásait, eltérő távolságból, az alanyoknak pedig több mint kétezerszer kellett meghatározniuk, hogy a világ legismertebb arca merre néz a szemeivel. A résztvevők általában úgy találták, hogy a hölgy 15,4 fokkal nekünk jobbra néz. A korábbi vizsgálatok arra utaltak, hogy a Mona Lisa-effektus működéséhez az kell, hogy az ábrázolt személy tekintetiránya ne térjen el öt foknál jobban a kép síkjára merőlegestől. Magyarra lefordítva ez azt jelenti, hogy Mona Lisa nem ránk néz. Ez viszont nem azt jelenti, hogy a tőlünk 15,4 fokra lévő embert figyelné, mert az az illető pontosan azt fogja érzékelni, hogy hozzá képest is jobbra néz.
Ezért fontos, hogy minket nézzen
A bielefeldi tanulmány egyik szerzője érdekes magyarázatot adott arra: miért gondoljuk azt, hogy egy síkbeli kép ránk nézhet? Gernot Horstmann szerint nagyon is jól meg tudjuk ítélni, hogy éppen ránk néznek-e vagy sem. A Mona Lisa-effektus erős vágyunkat mutatja arra, hogy minket nézzenek, és valaki figyelmének a középpontjába kerüljünk. Mindenki szeretné ugyanis, hogy valaki számára fontos legyen, és ez még akkor is igaz, ha nem is ismerjük az illetőt. Mona Lisa esetében ez különösen így van, hiszen különös, világhírű hölgyről van szó. Pedig még az is elképzelhető, hogy férfi!
Da Vinci férfiszeretője Az elmúlt ötszáz évben több teória is született arról, ki bújhat meg Mona Lisa alakja mögött. A legelfogadottabb nézet szerint Leonardo festménye a firenzei textilkereskedő, Francesco del Giocondo márki feleségét, Lisa Gheraldinit ábrázolja. Olyan elmélet is létezik, mely szerint a portré da Vinci álcázott önarcképe. A leghihetetlenebb feltevés szerint nem is egy nőt, hanem Leonardo férfiszeretőjét ábrázolja. Gian Giacomo Caprotti tízéves korában kezdett dolgozni a mester műtermében, de később kialakult szerelmi kapcsolatuk nem bizonyított. Caprotti többször is modellt állt Leonardo erotikus témájú képeihez, és egy Mona Lisa-másolatot is készített. Az utóbbi teória hívei szerint a mester Lisa Gheraldini és szeretője képét mosta össze a műalkotáson.
Ködbe rejtett mosoly
Mona Lisának nem csak a tekintete, hanem a mosolya is különleges. Valahányszor látjuk, mindig más: néha mintha nevetne, néha pedig szomorúságot áraszt. E. H. Gombrich neves művészettörténész ezt Leonardo festési technikájával magyarázza. A géniusz helyenként megszakította a kontúrokat, máshol árnyékba, ködbe rejtette, egymáshoz mosta őket, így a hiányzó részeket képzeletünk egészíti ki. Egy felmérés szerint egyébként a nézők 83 százaléka boldognak, kilenc százaléka undoknak látta a kép modelljét.
Nem is volt neve a képnek
A festményt 1911-ben ellopták a Louvre-ból, az eset a huszadik század legnagyobb műkincslopásának számított. A kép két évvel később került elő Firenzében, miután a képrabló el akarta adni a helyi múzeumnak. Mivel a reneszánsz idejében még nem volt szokás a képeknek címet adni, az alkotást nem maga Leonardo nevezte el. A Mona Lisa címet életrajzírója, Giorgio Vasari adta 31 évvel a művész halála után. A „Mona” egy elterjedt rövidítése az olasz madonna (asszony, asszonyom) szónak.
