Nincs szomorúbb, mint amikor gyerekeknek kell megküzdeniük a gyásszal, a betegséggel, a fájdalommal. Éppen ezért a gyermekhospice házakat a legtöbben messziről elkerülik, pedig nem kellene.
Forrás: iStock (képünk illusztráció)
Annak az önkéntesnek, aki egyszer belép a törökbálinti Tábitha Házba, teljesen más lesz a véleménye. Így volt ezzel Jávor Judit is, aki hatodik éve önkéntes, és köszöni szépen, jól van. Az intézmény azt a küldetést vállalta, hogy a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő gyermekek hátralévő, szűkre mért idejének eltöltése méltó és szeretetteljes környezetben történjék. A civilben gazdasági ügyintézőként dolgozó Juditot is ez a cél hajtja. A véletlennek köszönheti, hogy a gyerekek közé került, és ezt nem cserélné el semmire.
– 2012-ben jártam egy gyászfeldolgozást segítő csoportvezetői képzésre. Ott találkoztam egy hölggyel, aki a Tábitha Gyermekhospice Házat ajánlotta. Akkor már tudtam, hogy gyerekeket szeretnék segíteni, mert azt gondoltam, a gyógyíthatatlan kicsik mellé kevesen jelentkeznek önkéntesnek – mesélt a kezdetekről a Vasárnapi Borsnak Judit.
2013-ban elvégezte a Tábitha Ház képzését is, később pedig a Magyar Hospice Pallitatív Egyesület 40 órás képzésén is részt vett, ahol mélyebben beleásta magát abba, mi a dolga egy hospice-szal foglalkozó önkéntesnek.
– Nincs rá konkrét magyarázatom, hogy miért kezdtem bele, egyszer csak úgy jött. Mindenki szomorúnak gondolja ezt a munkát, pedig egyszerűen csak arról szól, hogy igyekszünk szebbé, jobbá, fájdalommentesebbé tenni a mindennapokat. Ez pedig sok játékkal, meséléssel jár. A Tábitha Házban egy olyan szeretetteljes légkör vesz körül, ami nagyon ritka. Ugyanolyan szeretettel viszonyulnak a gyerekekhez az orvosok, az ápolók, mint mi, önkéntesek – mesélte el Judit.
A legmeglepőbb a történetében, hogyha Judit kicsit rosszabb hangulatban megy be a házba, az biztos, hogy kifelé már mosolyogva, feltöltődve jön.
– Általában hétvégén tudok menni segíteni, de a rendezvényeken szinte mindig ott vagyok. A családom elfogadja, hogy ide járok. Ők is érzik a hozadékát, hiszen vidáman, pozitívan, feltöltődve megyek haza. Az emberek is kedvesebbek. Azon például nagyon meglepődtem, hogy bár engem egyedül nem mindig engednek át a zebrán az autósok, ha egy tolókocsiban lévő gyerekkel sétálok, mindenki zokszó nélkül megáll. Ez nagyon jó érzés – tette hozzá mosolyogva Judit.
Mi a hospice?
