Szabó István: A lottónyeremény miatt lettem alkoholista

Egy hangos Jó napot!-tal üdvözöljük a kiskunmajsai szociális otthon második emeleti rezidenciájában István bácsit. A 78 éves öregúr enyhén nagyot hall, ezért a hangos szó, ezenkívül azonban makkegészséges. Három húgát is túlélte, pedig szinte a fél életét részegen töltötte, miután 18 éves korában lottómilliomos vált belőle. Ő maga fogalmazott úgy a Vasárnapi Borsnak: az alkoholizmus a nyeremény következ­ménye volt. Az ötös lottón a négytalálatos szelvénye 1,24 millió forintot hozott neki a konyhára 1959. június 9-én. 

Jobb volt bent, mint kint

Jókedvtől kicsattanó nyugdíjas úr invitál be bennünket szerény kis hajlékába. A falakon a Szűz Máriát és Jézus Krisztust ábrázoló festményekből áradó nyugodtság járja át a szobát. István bácsi és Margit néni – akivel már időskorában ismerkedett meg – hívő emberek, de nem volt ez mindig így.

– Miután kitudódott, hogy nyertem, az egyik barátom el­csalt az egykori, budapesti Rigoletto éjszakai mulatóba. Összegyűlt egy kellemes asztaltársaság, persze én fizettem az egész cechet. Ez után a nap után már nem volt olyan, hogy ne ittam volna. Tanítónak tanultam, de nem tettem le a képesítő vizsgát, így nem tudtam iskolában elhelyezkedni – meséli lesütött szemmel a mórahalmi nyugdíjas. Ér­dekességként hozzáteszi, bármennyire is furcsa, akkor, az adott körülmények között szeretett börtönben lenni.

– Annyira feketére festettem magam az alkoholizmusommal, hogy senki sem alkalmazott. Féltek tőlem, velem ijesztgették a gyerekeket. Pedig mentségemre szóljon, soha senkit sem bántottam, magányos zugivó lettem. Ha pénzhez jutottam, azonnal alkoholra költöttem – mondja Szűz Mária képe alatt ülve István bácsi, úgy, mintha épp a bűneit gyónná meg.

Nem mossa le magáról

Az egykori milliomos mindennap fél 5-kor kel. A börtönévei alatt beleszokott a hajnali kelésbe. Ahogy beleszokott az egész napos dohányzásba is. Nehéz lenne letagadnia nikotinfüggőségét, a napi 18 szál cigarettáról jobb kezének mutatóujja árulkodik. Az ujjperce és a körme is megsárgult már a dohánytól, amit a súrolókefe sem hoz le.

Hasonlóan van a múltjával is. A lopásokat, csalásokat, sikkasztásokat nem mossa le magáról soha, de amióta egy börtönlelkésznek kö­szönhetően 58 évesen letette a poharat, azon dolgozik, hogy el tudjon számolni a lelkiismeretével. Ahogy egyre jobban belemerül a múltja felidézésébe, titokban azt figyelem, hogy egyre intenzívebben ráng egy ideg a jobb szeme alatt. Nem lehet könnyű visszaemlékezni arra az emberre...

A vanília a nagy kedvenc

Most viszont az egyik, ha nem a legaktívabb kisöreg az otthonban. Heti kétszer sétálnak ki Margit nénivel a közeli temetőbe, ahol sírokat gondoznak. 

– Ennyi mozgás kell – mondja a 81 éves Margit néni, és hevesen bólogat párja is, de a valódi ok azért ennél kicsit szívszorítóbb. A sírtakarításért járó pénzre nagy szükségük van. A havi 40 ezer forintos időskori járulék 80 százaléka elmegy az ellátásra és a gyógyszerekre, alig 2000 forintja marad István bácsinak. Abból pedig nem futja az olyan luxusra, mint például egy gömb vaníliafagyi. Mindkettejük kedvence. Ottlétünkkor épp jutott a büdzséből rá. István bácsi gyors léptekre vált, szinte rohan a fagylaltozóba, az egykor szűcsként dolgozó Margit néni alig éri utol. A horvát kiszolgáló csak töri a magyart, de azt már szavak nélkül is tudja, mivel szolgálhatja ki a nyugdíjasokat. Ha jut pénz, mindig itt nyalnak el egy-egy gömb vaníliát. 

Az egykor a baráti körében kőgazdagnak számító István ma már szegényesen, de annál tisztességesebben él. A Vasárnapi Borsnak bevallotta, az lehetett anno a baj, hogy úgy hullott az ölébe a pénz, nem dolgozott meg érte. 

– Nem jó, ha valaki anélkül jut nagy vagyonhoz, hogy nincs benne a két keze munkája. Nem tudja értékelni. Na és egy bizonyos intelligenciaszintet is megkövetel a sok, váratlanul jött pénz – egészíti ki.