Milyen volt az élet az egykori bányászvárosokban, mint például Salgótarjánban? Cikkünkből kiderül.
Jó szerencsét! – köszöntik egymást az idősebbek, a régi bányászok a mai napig az egykori bányászvárosokban, így Salgótarjánban is. A bányászok élete különleges volt. Hatalmas tisztelet övezte őket, mert koszos és nehéz munka volt az övék. Éppen ezért mulatni is nagyon tudtak.
Szól a harang, ideje indulni, kezdődik a műszak – indított el minket a túravezető, Szilveszter Tibor okleveles bányászmérnök a Salgótarjáni Bányamúzeumban, ami egy egykor működő bányarendszerben kapott helyet.
– A mai előírás 10 tonna, addig ki se jövünk – fűzte hozzá viccesen.
Elindultunk a tágas, két-két és fél méter magas fővágaton, le a mélybe. Kellemes, hűs levegő fogadott bennünket, mintha csak a nagypapa pincéjébe lopóztam volna be. Átlagosan 13 fok van a bánya ezen szakaszán, ahol a túrát tartották: 30 méterrel a föld alatt. Azonban ahol a termelés folyt rég, 300 méterrel a föld gyomrában, állandó 28 fok volt. Nem csoda, hogy a bányászok verejtékükben ázva haladtak centiről centire előre. Munkájukat még nehezítette a sűrű kőzetpor és a gépek fülsüketítő robaja. Emellett kemény fizikai munkát végeztek, gyakran kicsavart testhelyzetben.
Hála és köszönet
Sosem tudtam elképzelni, milyen lehetett a bányászok élete, egyszerű embereknek gondoltam őket. Most már tudom, korántsem voltak azok. Összetett tudásnak voltak birtokában ahhoz, hogy túléljenek a föld alatt. Életüket kockáztatták mindennap, hogy működjön a gépezet. Legyen fűtés és áram minden lakásban, hogy haladjon előre az ipari fejlődés. Többek között nekik köszönhetjük, hogy ott tartunk ma, ahol.
Az életüket adták
A salgótarjáni bányában 1879–1952 között termeltek. Onnantól kezdve, hogy elkezdték kialakítani a vágatrendszert, szinte minden évben odaveszett három-négy ember. Az első halálos baleset áldozata egy nő volt, Mala Mária. Segédként dolgozott az egyik gép mellett, majd egy véletlen baleset során a gép okozta a vesztét 1848-ban. A bánya közel 100 éves fennállása alatt összesen 827-en lelték halálukat a mélyben. Legtöbb esetben kőzetomlás miatt történt baleset, de sújtó légrobbanás, üzemi baleset is előfordult szép számmal.
Gyerekek és nők
Bányában dolgozni presztízs volt. Azok, akik a legnehezebb munkát, a tényleges fejtést végezték, szép summát vihettek haza. Egy bányász fizetése háromszorosa volt az akkori átlagfizetésnek, de mindenki más is jól keresett a bányában dolgozók közül. Így nem csoda, hogy gyerekek és nők is dolgoztak a mélyben. 12 éves kortól kaphattak munkát a gyerekek, akik könnyebb feladatokat láttak el, vezették a lovakat, kísérték a csilléket. Akár a nők is, többen közülük gépfelügyelőként vállaltak munkát, de volt, aki szortírozta a kitermelt kőzetet.
A szén diktált
Az alagutakat és a járatokat mindenfelé úgy alakították ki, hogy csak annyi követ kelljen megmozgatni, amennyi a szén eléréséhez szükséges. Ha csak 40 centi vastagságban volt hasznos kő a falban, akkor olyan járatot vájtak, és négykézláb, fekve termelték ki a kincset. Máshol, ahol akár többméteres barnakőszén oszlopra leltek, ekkora vágatot hoztak létre. Jó esetben gépekkel is tudtak termelni a szakaszon. Ahol erre nem volt lehetőségük, ott hatalmas kézi fúrókkal, vésőkkel és robbanószerrel bányásztak.
Milliméter pontossággal dolgoztak
A 18–19. században egyre nagyobb üzlet lett a bányászat, ezért a szénlelőhelyeket parcellákra osztották. Mindenki csak a saját területén bányászhatott, hiába a felszín alatt történt a kitermelés, a kirajzolt terület határait tartani kellett, ezért nagyon pontosan kellett dolgozni. Más oka is volt annak, hogy milliméterre pontosan kellett kivájni a járatokat: gyakran egymással szemben kezdtek el ásni két alagutat, és ha középen nem találkoztak, akkor abból nagy baj volt. A pontatlan munkával a beomlás kockázatát is növelték volna.
Mérnök, kémikus, fizikus egy személyben
A látogatáson derül ki számomra, hogy a bányászok munkája nem csak eszeveszett fúrásból állt. Ahhoz, hogy ne omoljon rájuk az alagút, komoly mérnöki tudás kellett. Jobban ismerték a fizikális erőhatásokat másoknál. Tudták, mikor és hol milyen támasztószerkezetet kell építeni ahhoz, hogy biztonságban tudjanak előrehaladni. Tisztában voltak a kémiával is, mert a föld gyomrából mindenféle mérgező gázok szabadultak fel az ásatások miatt. Például: metán, szén-monoxid, kén-hidrogén, hogy csak a legismertebbeket említsük. Ezek belégzése vagy berobbanása több tucat ember életét követelte volna. És a mélyben rejlő víz is hatalmas veszélyt jelentett rájuk nézve.
