Nyolcszáz kilométer a Dunán az újpesti öböltől a Vaskapuig – ezt az utat tettem meg egy hét alatt. Erről láttam az önkényes kitelepítések helyszínét, a Szerbiai mélyszegénységet, Tito örökségét, és Ceausesku bebetonoztatott ellenségeinek helyét.
Forrás: Vaskó Tamás
Nem jártam még a Duna déli szakaszán, pedig régóta érdekel a magyar történelemben gazdag Balkán, ami lepusztult épületeivel, különleges, sokszor horrorisztikus díszleteivel eleveníti meg Magyarország elmúlt évtizedeinek tragédiáját. Ez a viszonylag kis helyen koncentrálódó kulturális sokszínűség, ez a sokszor elborzasztó egyveleg mindenkit izgat. Fotós szemmel jártam végig egy hét alatt ezt a 800 kilométeres szakaszt, különös vonzalommal a lepusztultság iránt.
Szegecses matuzsálem
A hajó, mellyel útunkat megtettük 1895-ben épült gőzös vontatóként, majd 1917-ben egy havária után, amikor egy utasszállítóval ütközött, átkeresztelték ROHAM névre. 1992-ig teljesített szolgálatot a Dunán. A pilismaróti hajóroncstemetőből vásárolta meg egy vállalkozó 2009-ben, és varázsolta újjá, de a hajótest maradt az eredeti szegecselt.
Összeszedte magát
Másfél nap alatt értünk le Újvidékre, ami a vajdasági autonóm terület fővárosa, de jelenleg Szerbia része. Ez a nagy számban magyarok lakta város jól összeszedte magát az 1999-es NATO- bombázások óta. A háborúra csupán a két lebombázott híd, és a mellette nemrégen átadott új híd emlékeztet. A város szépen fejlődik, igazi nyüzsgő délvidéki hangulatot árasztva, nevezetessége a Duna-parti ősi magyar erőd, Pétervárad.
Háborús állapotok
Újvidéket elhagyva, amint beljebb hajózunk a folyó délvidéki szerb szakaszán, egyre jobban érzékelhető Szerbia elhanyagoltsága, és már-már mélyszegénysége. Rendezetlen, szemetes partszakasz, bezárt egykori düledező gyártelepek, és még működő lepusztult ipartelepek váltják egymást, a házilag összetákolt halászcsónakokkal, és a félig elsüllyedt rozsdásodó uszályokkal. A „posztapokaliptikus” hangulatot árasztó környék után érkeztünk meg Belgrádba. A város mind a mai napig magán viseli az 1999-es NATO-bombázások nyomait: romba dőlt épületek, helyreállítatlan és elhagyatott lakóházak emlékeztetnek a húsz évvel ezelőtti délszláv háborúra.
Tito köszönt ma is
Háború utáni állapotokat találni sok helyütt, és jól érzékelhető, hogy Szerbia mennyire nem tudott lábra állni a háborút követő húsz évben. Sötét, szemetes utcák, koszos szürke épületek mindenhol. Viszont a titói kultusz máig virágzik: legyen szó hűtőmágnesről, képeslapról, zászlóról – mindenhol a „nagyvezér” alakja köszönt ránk.
A magyar történelem szempontjából nagyon fontos számunkra az itt található Nándorfehérvár. A vár Belgrádhoz viszonyítva eléggé jó állapotban van, de semmilyen emléktábla sincsen szerb részről, ami a nándorfehérvári diadalra emlékeztetne. A vár egyik eldugott szegletében egy mészkőtömb áll, rajta az emlékezés szövegével és a nemzeti színű szalaggal – ez állít emléket csupán a nándorfehérvári győzelemnek.
Az erőmű hatása
Belgrádot elhagyva már érződik a vaskapu duzzasztómű hatása, a folyó egyre szélesebbé és mélyebbé válik, pedig innen még 200 kilométer az erőmű. Útunk közben elhaladunk Szendrő ősi vára mellett, majd elhajózunk a Jókai-regényből is ismert Senki-szigete mellett és belépünk a Vaskapu Nemzeti Park területére. Újharam kompkikötője a kultikussá vált Macskajaj című film egyik forgatási helyszíne volt, ami alig változott valamit az elmúlt 20 évben.
Borzalmak útja
A Vaskapu Nemzeti Park területén egyértelműen érezhető a Duna felduzzasztása, ami helyenként eléri a hat kilométer szélességet is, így jobban hasonlít már egy hatalmas tóra, mint folyóra. Késő este kötünk ki Donji Milanovac falucskában, ahol buszra ülünk, és 100 kilométer megtétele után érkezünk meg a Szerb-érchegység közepén fekvő bányász településre, Majdanpek városába. Az érchegység kellős közepén felhúzott település egy grúz bányászvárosra hasonlít leginkább, amit teljes egészében az oroszok üzemeltetnek és laknak, mivel az elkövetkező száz évre az oroszok kapták meg a bányászati jogot a szerb államtól. Radnóti Miklós is dolgozott ezekben a bányákban a II. világháború alatt kényszermunkásként járva meg a borzalmak útját.
A legizgalmasabb
Donji Milanovac faluba visszatérve elhagyjuk a szerb területet, és behajózunk a román Duna szakaszra, és egyben útunk legizgalmasabb részéhez érünk. A 756. kilométernél érjük el a Nagy-Kazán-szorost, ami tulajdonképpen nem más, mint a Déli-Kárpátok csücske, ahol utat tört magának a folyó elemi erővel, és ami a Duna legvadabb része volt a múlt században. Ez a szakasz Gróf Széchenyi Istvánnak és Baross Gábornak köszönhetően vált biztonságosabban hajózhatóvá: a kotrás, a partfalrobbantások és a meder szabályozása által. Emléküket a sziklafalba faragott két emléktábla ôrzi. A Duna ezen szakasza jelenleg is 150 méter széles, és 90 méter mély.
Kegyetlen jelkép
A Nagy-Kazán-szoroson átérve a Duna ismét kilométerekre kiszélesedik, itt érjük el Orsova városát, ami az erőmű egyik legfontosabb ipari- és kikötővárosa, és egyben jelképe is az önkényes kitelepítéseknek, amit a hetvenes években a román hatóságok a magyar lakossággal csináltak az erőszakkal elárasztott magyar falvak miatt. A duzzasztó itt már harminchárom méterre emeli meg a vízszintet, ami alatt jelenleg is ott sorakoznak az egykori házak romjai tizenöt méter mélyen a Duna fenekén. A partvonal mentén sebtiben felhúzott szellem-panelházak sorakoznak, amit a román hatóságok szántak a kitelepített magyar lakosságnak, és ahová soha sem költözött be senki.
A Vaskapu I. Vízierőműt 1972-ben adták át, ami akkoriban a román és jugoszláv állam büszkesége, és a szocialista összefogás jelképe volt, és amelyben a városi legendák szerint Ceausescu kedvenc eltüntető helye volt az ellenlábasaival szemben, akiket a szóbeszéd szerint bebetonoztak az erőműbe.
