A félezredik esküvőjén volt ceremóniamester a 47 éves Illés Róbert. Az ezért járó pántlika már csak a harmadik botjára fért rá a Komárom-Esztergom megyei vőfélynek.
Teljesen véletlenül indultam el ezen a pályán 1996. augusztus 18-án – mesélte a Borsnak Róbert. – Bányász voltam Oroszlányon. Egy barátom esküvője előtt két héttel a vőfély visszamondta a megbízást, és a vőlegény megkért, hogy segítsem ki. Ez a beugrás annyira jól sikerült, hogy ott helyben még két pár jelentkezett, hogy náluk is legyek én a vőfély. Ezután kézről kézre adtak.
A férfi szerencséjére volt valamennyi rálátása a dolgokra. Édesapja a Bács-Kiskun megyei Kalocsáról származott, ahova gyerekként gyakran visszajártak lakodalmakra. Csodálattal nézte, hogy a gyakran háromszáz fős lakodalmi sokaság hogyan hallgatja pisszenés nélkül a vőfélyt, és reménykedett benne, hogy egyszer ő is így lehet részese az eseményeknek. A remény beteljesült, és most, szeptember 7-én megvolt az ötszázadik esküvője.
– Az első alkalom előtt kivettem egy hét szabadságot, és minden szöveget, ami elérhető volt, elolvastam, nehogy felsüljek – ismerte be. – Ma már nemcsak a saját városomban, de még Budapesten is sok nevezetes helyen ott lehettem vőfélyként: a Stefánia-palotában, a Marriott Hotelben, a Gellért Szállóban, és a Colombus hajón. Minden alkalom be is került a határidőnaplómba egy közös fotóval az ifjú párral.
A régi esküvőkön az volt a szokás, hogy amikor a menyasszonytánc után az ifjú feleség átöltözött menyecskeruhába, a hajából levett pántlikáját felkötötte a vőfély botjára. Ma már külön készül egy szalag a pár nevével, a helyszínnel és az időponttal, ezt kötik a botra. Róbertnél az ötszázadik már csak a harmadik botjára fért rá. A vőlegény rendőr volt, és díszegyenruhás társainak kirántott kardja alatt vonult el az ifjú pár. Tőlük egy üveg névre szóló pezsgőt kapott az arcképükkel, amit, persze, soha nem fog felbontani.
– Voltak nagyon emlékezetes esküvőim. Az egyiken egyszerre két pár házasodott össze, és a lagziban hétszáz embert kellett szóval tartanom. Olyan is volt, hogy a japán származású menyasszony szüleit kellett – a kinti szokás szerinti teázás helyett – csárdásra rávenni.
Ennél sokkal nehezebb helyzet volt, amikor a menyasszony annyira szorongott, hogy a vacsora után orvost kellett hívni hozzá. A nyugtatóktól bealudt, amit nekem kellett közölnöm a násznéppel – emlékezett vissza Illés Róbert.
