Füvekből nő a haja, kúszónövényekből a szakálla, és az erdőben elcsatangolt gyerekekre les. Ő Lesij, az erdők rémisztő istene, aki a legenda szerint még a szeretteink hangját is utánozza, hogy jobban hasson áldozataira.
Magas, emberi alakú, de szarvakat viselő lény, aki a legenda szerint még arra is képes, hogy változtasson a magasságán – a szláv mitológiában Lesij az erdő és az erdei állatok védelmező istene. Bőre fehéres-kékes, a szeme zöld. Haja és szakálla füvekből tekeredik a nyaka köré. És ha ez így még nem lenne elég ijesztő, hiányzik a jobb füle. A régi néphagyomány szerint patákat és farkat visel, és sok hasonlóságot mutat a mátranováki Fanyűvővel, amit a Mátrában láttak kóborolni. Ha élnek Lesijhez hasonló lények, nem kizárt, hogy a két emberszabású faj valójában egy.
Gyerekeket rabol el
Lesij bunkósbotja teszi még erősebbé, félelmetesebbé. A legenda szerint van felesége is, Lesacska, ráadásul közös gyerekeik is vannak, a lesonkik. Az erdő királya gonosz démonként tartják számon, mert gyakran gyerekeket rabol el: ha valaki találkozik vele, ajánlott gyorsan kifordítani a ruháját és megcserélnie a cipőit, mert a mondás úgy tartja, hogy különben örökre ott ragad az erdőben. Lesijnek szörnyű a sikolya, ráadásul képes a szerettek hangját utánozni, amivel hatni tud a gyerekekre, így könnyen a barlangjához csalja áldozatait, ahol – nem vicc! – halálra csiklandozza őket.
Démonok maradtak
A pogány szlávok mitológiája sok ezer év alatt folyamatosan változott. Egy 6. századi feljegyzés szerint a villám teremtőjét imádták. A szlávok tisztelik a folyókat, nimfákat, isteneket. A szlávok a többalakú isteneken kívül, hisznek egy főistenben, aki a többi alárendelt istennek parancsol. Az évezredek során viszont a magasabb istenek nevei a feledés homályába vesztek, míg az alsóbb isteneké, az erdei és hegyi, a vízi és légi, a házi és udvari démonoké máig ismert maradt. Az Elba és Odera közt lakó szlávok a fény és a sötétség isteneiben hisznek, akik egymás nélkül nem tudnának létezni, mint a születési és sorsszellemek és nem áll távol tőlük a vámpírok, sellők, koboldok világa sem.
Halálos szerelem
A legnagyobb cseh klasszikus zeneszerző, Antonín Dvorák a Ruszalka című művében egy vízitündér tragikus szerelmi történetét meséli el. Dvorák nem véletlenül nyúlt a témához, hiszen a szláv mitológia egyik mitikus alakja ez a nimfa, akik szépségükkel igézik meg a férfiakat. Mint egyfajta erdőisten, csak nőalakban létezik. A történet szerint Ruszalka beleszeret egy hercegbe, ezért megkéri a boszorkányt, változtassa emberré. A boszorkány eleget tesz kérésének, de feltételeket szab: Ruszalkának vállalnia kell, hogy nem fog tudni többet beszélni, és hogy ha valaha vissza akar térni a saját világába, az a herceg halálát fogja jelenteni. Persze a herceg beleszeret a gyönyörű tündérlányba és feleségül akarja venni, de aztán a szerelme múlni kezd, másnak kezd el udvarolni. Ruszalkának mennie kell. A boldogtalan lány visszatér a tóhoz, és a boszorkány azt tanácsolja neki, ölje meg a herceget, hiszen így megszabadulhat az átoktól, ami sújtja. De a lány erről hallani sem akar. A herceget gyötri a bűntudat, visszamegy a tóhoz, de Ruszalka már újra a saját világához tartozik, nem hagyja, hogy a férfi megcsókolja. De a herceg makacsabb, és Ruszalka karjai közt meg is hal – az átok feloldódik, a tündér pedig visszatér a mélybe, ahonnan jött.
Képregényhős lett belőle
