Kígyótenyésztésből egészíti ki keresetét egy fiatal magyar nő. Anna be sem szeretné vallani, hány hüllővel osztja meg otthonát, de annyit azért elárul, hogy húsznál is többel.
Az ifjú hölgynek természetesen a kedvese is lelkesedik a pikkelyesekért, hiszen nála ez voltaképpen felvételi követelmény.
Beleszülettem a kígyók szeretetébe. Az egy közkeletű tévedés és előítélet, hogy egy nő nem lehet hüllőbarát
– mondta a Borsnak Anna.
A fiatal hüllőtenyésztő tisztában van vele, hogy az emberek többsége ősidők óta iszonyodik a kígyóktól, de szerinte ez inkább az ismeretek hiányával magyarázható.
– Sokan nem tudnak különbséget tenni a mérges és az ártalmatlan fajok között, ráadásul pont Magyarországon abszolút nem is kell attól tartani, hogy bárki is egy veszélyes egyeddel találkozzon a természetben.
Vipera ugyan előfordul, de annyira ritka, hogy kifejezett szerencse szükséges hozzá, hogy valaki ráakadjon egyre egy erdőben – érvelt Anna, aki állítja, a saját királypitonja kifejezetten szelíd állat.
– A macskám nagyobbat harap, mint egy kígyó – magyarázta a hölgy, és hogy állítását bizonyítsa, a nyakába is vette a tekergőt.
Hogy mi öröm leledzik a kígyótartásban- és tenyésztésben?
– Úgy, mint egy kutyával, nem lehet velük kommunikálni, mert kevésbé szociális lények. A gazdájukat megismerik, tudják, kitől kapnak enni. Leginkább a terráriumban a helyük, a nevelésükben pedig önmagában a jelenlétük az élmény – mondta végül Anna.
