Kozma Istvánból két klasszist is jegyez a magyar sporttörténet. A nehézsúlyú birkózó olimpiai bajnok már nem él, az 55 éves exfutballista pedig a Mészöly Focisuliban edzi a nebulókat. Vele beszélgettünk.
A lurkók szemén látszik, mennyire ajnározzák önt. Ennek oka lehet az, hogy ön volt az első magyar profi focista, aki az angol bajnokságban szerepelt?
Ez a rokonszenv kölcsönös, tudniillik szakmai igazgatóként – bár egykor voltam felnőtt NB I-es csapat vezetőedzője is – csodálatosan érzem magam a focisuliban.
1989 és 1992 között a Dunfermline-ban szintén igencsak szeretett futballista volt.
Túlzás nélkül állítom, a skótok körberajongtak. Amúgy ritka jó kollektívánk volt, állandóan telt ház előtt fociztunk. Azt megelőző francia klubomnak, a Bordeaux-nak 550 ezer fontot (218 millió Ft) fizettek értem.
Szép summa! Skócia után az angol Liverpooltól érkezett ajánlat. Mondja, nem töprengett azon, hogy odadobja a biztosat a bizonytalanért?
Eltalálta, tényleg meditáltam! De hát a Liverpool akkor is a világ egyik legnagyobb klubja volt, tehát váltottam. A Dunfermline egymillió fontot (397 millió Ft) kért értem – nem kapta meg. Mivel banki nehézségekkel küszködött, kénytelen volt belemenni 300 ezer fontnyi (119 millió Ft) vételáramba. Bár csak hat bajnokit játszottam Liverpoolban másfél év alatt, csodás érzés volt, amint az 1992-es, a régi Wembley-stadionban játszott FA Kupa-fináléban a kispad mögött ülhettem végig a meccset.
Légiósként előnye származott-e abból, hogy 1988-ban az év legjobb magyar futballistájának választották?
Tudtak róla, de erre inkább én vagyok büszke.
Rá is szolgált a címre, elvégre összesen negyven válogatottságig vitte, bár 1986-ban nem jutott ki a mexikói vb-döntőbe.
Viszont Mezey Gyuri bácsi keretében mindvégig szerepeltem. El kell ismernem, három év alatt olyan játékosokból állította össze ütőképes együttesét, akikre inkább támaszkodott, ezért a Mexikót megelőző osztrák edzőtáborozást követően nem számolt velem.
Pedig önnél jobban kevesen lőttek szabadrúgást Magyarországon.
Újpesten, a salakos edzőpályán hosszú időn keresztül álltam a rúgófal előtt, rengeteg variációt gyakoroltam. Magamhoz vettem több zsák labdát, kísérleteztem. A baráti légkör erre adott volt, mert amikor Salgótarjánból felkerültem a fővárosba, Újpesten mindenki segített ügyes-bajos dolgaimban. Így Törőcsik András is, amire különösen büszke vagyok.
A mai lila-fehérek élvonalbeli szereplése viszont nem ad okot örömtüzek gyújtására.
Ez tagadhatatlan. Tudja, szeretném megélni, hogy egykori csapatom újra bajnok legyen, de remélem, erre nem kell tíz évet várni.
