Fülöp Julcsi egy csupaszív fiatal nő, aki a koronavírus-járványtól sem riad vissza. Ha valaki támogatásra szorul, azonnal akcióba lendül.
Julcsiék minden áldott nap átjárnak Debrecenből egy hajdú-bihari tanyára, hogy megetessék a család kutyáját.
– Amikor Gomit etettük, mindig odaszaladt egy ikerpár beszélgetni. Nézték a kisfiam rollerét nagy szemekkel, és meséltek. Hamar rájöttem, hogy ez a család segítségre szorul – meséli Julcsi a kezdetekről. Kiderült, a gyerekeket egyedül neveli az édesanyjuk, és nagyon komoly anyagi gondokkal küszködnek. – Először segítettem nekik mosógépet szerezni, majd megszerveztem az első gyűjtést, amiből élelmiszert vettem, meg amire még szükség volt.
Julcsi később egy iskolát karolt fel, ahol autista gyerekekkel foglalkoznak.
– Gyűjtöttem az iskolának játszótérre, kerítésre, sőt a faültetésben is részt vettem, hogy legyen egy kis árnyék a gyerekeknek. Most már három éve a Mikulás-csomagokat is én készítem mind a negyven kicsinek.
Azt meséli, sok az egyedül élő idős a településen, így most a járvány idején is nagy szükség van rá.
– Most jobban oda kell figyelni a higiéniára, de természetesen ez nem lehet akadály. Az időseknek kesztyűben viszem az adományt, csak bekiáltok, hogy jöjjenek ki érte, és már ott sem vagyok. De nemrég egy másik négygyermekes anyukának is gyűjtést szerveztem, nekik sincs mosógépük, szegénykém kézzel mos – fűzi tovább a szót Julcsi.
Ám nemcsak adományokkal segít, hanem amire épp szükség van.
– Az egyik anyukának nagyon kellett volna élesztő, de helyben nincs bolt. Debrecenig kell menni, hogy vásárolni tudjon az ember. Szaladtam azonnal, és szereztem neki. De a férjem és Marcell kisfiam is lelkesen segít mindig – büszkélkedik. Julcsi tiszta lelkét és jószívét származásának és sorsának köszöni. – A kilencvenes évek környékén szöktünk át a határon Erdélyből. Semmink sem volt. Nekünk olyan sokat segítettek, hogy azt valahogy muszáj viszonoznom. Sosem szégyelltem, hogy gyakran éheztem gyerekkoromban. Ma pedig büszke vagyok rá, hogy van tisztességes munkám és családom, pedig én is megjártam a poklot.
Saját benzinköltségén járja a falvakat, sőt olyan is előfordult, hogy pluszmunkát vállalt, hogy az árából csokit vegyen az autista gyerekeknek.
– Rengeteg időt töltök ezzel, emiatt már sokszor fel akartam adni. De nem lehet! Nem tudnék nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy azt a sok embert cserben hagytam.
