Sokáig tartotta magát az az elképzelés, hogy a gyász csupán az emberre jellemző, ilyen összetett érzelemre egy állat képtelen. Habár számos példa bizonyítja ennek az ellenkezőjét, máig akadnak, akik csupán ritka, megmagyarázhatatlan jelenségként tekintenek az állatok fájdalmára.
Evolúciós szempontból kifejezetten hátrányos az állatok számára a veszteség megélése, hiszen a gyászoló egyed nem, vagy csak keveset eszik, figyelmetlenebb, mert leköti a saját fájdalma, és nem hajlandó elhagyni a helyszínt, így védtelenné, sebezhetővé válik. Ezért is hangoztatják a kétkedők, egyszerűen nincs észszerű magyarázat rá, hogy az emberhez hasonló folyamaton mennének ilyenkor keresztül. Pedig számos fajra jellemző a rövidebb-hosszabb gyászmunka. Ha nem is esnek át az embernél megfigyelt mind az öt szakaszon – tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás –, a reakcióik nagyon hasonlóak.
Elefántok rituáléi
Az emberszabású majmoknál például a tudósok megfigyelték, hogy a társ vagy az utód halála először sokkot vált ki a magára maradtból, majd dühöngve próbálja „feléleszteni” elpusztult szerettét – a karjába veszi, ételt visz neki, szólongatja – és amikor ez hiábavalónak bizonyul, mély letargiába zuhan. Igaz, ez többnyire csak napokig tart, utána láthatóan nem szenved tovább.
Ám ez sem általános. Elég csak az elefántokra gondolni, amelyek egyes tudósok szerint is felfogják a halál értelmét. Megfigyelések ugyanis alátámasztják, hogy az ormányosok többször is visszatérnek régebben elhullott társaik teteméhez, sőt miután az ormányukkal megszagolgatták, vizsgálgatták a csontvázukat, „beazonosítják”. Még az is előfordult, hogy levelek, fadarabok alá próbálták temetni. Mindezt a nagyobb agyi kapacitásukkal, és a szoros, hosszú időre szóló társas kapcsolatrendszerükkel magyarázzák.
De olyan delfint is videóztak már le, amelyik a borja már oszladozó tetemével úszott a hátán, mert képtelen volt tőle elszakadni.
Hűséges madarak
Szintén érdekes megfigyelés, hogy néhány állatfaj tagjai örök hűséget „esküsznek”, azaz ha elvesztik a társukat, nem választanak maguknak új párt. Márpedig ez merőben szembemegy a természet törvényeivel, hiszen ezzel a fajfenntartásra, az újabb utódok létrehozására mondanak nemet.
Peter Wohlleben A fák titkos élete, és Az állatok érzelmi élete sikerkönyvek erdész szerzője például a hollókat hozza fel példának, amelyek ha kilövik, vagy megmérgezik a párjukat, nem keresnek újat, hanem magányosan róják tovább a köröket az égbolton. Ezzel pedig felgyorsítják a kihalás felé sodródást, így nem csoda, ha mára védett fajjá váltak.
De a hattyúkról is az terjedt el, hogy egy életre választanak társat, ennek tudják be, hogy a népszerű szív ábrázolás két szerelmes hattyúnyakat jelképez.
Hacsikó története
A házi kedvencek ugyanakkor nemcsak más állatokhoz, hanem a gazdájukhoz is ragaszkodnak. Olyannyira, hogy az elvesztése komoly traumát jelent a számukra. S ugyan lehet azzal érvelni, hogy ez csak túlélési ösztön részükről, hiszen az ételt biztosító forrást veszíti el ezzel az állat, Hacsikó példája tökéletes cáfolata ennek.
Az akita fajtájú kutya az 1920-as években munkából hazatérő professzor gazdáját minden este a sibujai állomáson várta, és miután a férfi meghalt, az eb állítólag még évekig kitartott. Szobrot is emeltek neki, mint a hűség mintaképének – ami idővel Tokió egyik kedvelt turistacélpontjává vált –, és előbb japán, majd hollywoodi film készült a történetéből, utóbbi a Hacsi, a leghűségesebb barát címen hazánkban is látható volt.
Megérzik a szorongást
A koronavírus-járvány sokakból vált ki szorongást, amit a háziállatok is megéreznek. Főleg ha a gazdi és a kedvenc kapcsolata szoros. Épp ezért előfordulhat, hogy az állat most nyugtalanabb, vagy olyan idegesítő szokásokat vesz fel, amelyek eddig nem voltak jellemzőek rá, amit érdemes türelemmel kezelni. Mint ahogy nekünk, embereknek is jólesik nehéz helyzetben a törődés, ne hagyjuk az állatot se egyedül szenvedni, foglalkozzunk vele, és simogatással, közös játékkal, jutalomfalattal biztosítsuk a szeretetünkről.
