„Hogy milyen lesz a túlvilág, nem tudom. Remélhetőleg jó” – varázslatos életéről mesélt Ennio Morricone

– Hatalmas elismerés Király Leventének, aki ezzel a könyvvel emléket állít Ennio Morriconénak, aki egy igazi Mester volt, és akivel hatalmas öröm volt együtt dolgozni. Nagy zeneszerző volt, aki tehetségével több filmemet gazdagította. Igazán megilleti őt a tisztelet, hogy a nagyközönség jobban megismerhesse – így szólnak Jean-Paul Belmondo francia filmszínész szavai a magyar olvasókhoz, akik november elejétől vehetik kézbe azt a könyvet, amely érdekes történeteken keresztül mutatja be azt a kisfiút, akit az iskolában csodagyerekként tartottak számon, miután hatévesen már zenét szerzett.

– Édesapám trombitaművész volt, és azt akarta, hogy én is trombitáljak. Emlékszem, drámai volt, ahogy a tanulmányaimat kezdtem: a szolfézzsel nagy nehézségeim voltak. Apám szigorúságának hála azonban hamar az osztály legjobbja lettem. A tanárok, emlékszem, a csodámra jártak, és mint valami csodagyereket, úgy hordoztak közbe. Én annyira szerettem a zenét, hogy néha még enni is elfelejtettem. Mikor a család ebédelt, én mindig a zongoránál ültem, és komponáltam. Még karácsonykor is szolfézst tanultam, mert édesapám, ha nem tetszett valami, mindig tanulással büntetett.

– Amikor gyerek voltam, két vágyam volt: először orvos, majd később sakkozó szerettem volna lenni. Mindkét esetben ki akartam volna tűnni a saját szakterületemen. Azonban apám, Mario, aki hivatásos trombitás volt, másképp gondolta. Egy nap trombitát tett a kezembe, és azt mondta nekem:

„Az egész családomat ezzel a hangszerrel tartottam el. Ugyanezt fogod csinálni te is a családoddal!”

Morricone karrierje elején Dan Savio és Leo Nichols álnéven dolgozott és erre a közhiedelemmel ellentétben, nem azért volt szükség, mert nem bízott önmagában, hanem azért, hogy a hazai spagettiwesternekre egyre jobban ráunó olasz közönség azt higgye, egy külföldi remekművet hallhat.

– Azért vettem fel álnevet, amit véletlenszerűen választottam ki, mert a producerek azt akarták, hogy a film amerikai produkciónak nézzen ki, így nyilvánvalóan nem tudtam használni a saját nevemet.

A több mint ezer zenei darab, amit Ennio Morricone a magáénak tudhat, még akkor is nagyon sok, ha ez évtizedek eredménye. Ahogy fogalmaz, nála az ihlet bárhonnét jöhet.

Igazából mindenhol a zenét hallom. Komponálok akkor is, amikor sakkozom, az utcán sétálok, vagy a piacon vásárolok. A legtöbb ötletem teljesen hétköznapi helyzetekben születik meg.

Szerencsére Olaszországban élek, itt mindig éri valamilyen hatás, szín, élmény az embert, amit aztán a zene nyelvére le tud fordítani. Nem kell leírnom a hangjegyeket, mindig is fejben dolgoztam. Elég rágondolni a dallamra, és már össze is áll a zenemű a fejemben. Számomra a zene olyan, mint az étel: nem tudnék meglenni nélküle. – mondta a Maestro.

Bár a zeneszerzés sosem jelentett neki terhet, mégis egy szüléshez tudta hasonlítani.

– Amikor filmhez kell zenét szereznem, elkezdek gondolkodni rajta. Ettől a pillanattól kezdve olyan, mintha terhes lennék. Ezután meg kell szülnöm a gyereket, így attól a pillanattól kezdve mindig a zenére gondolok – még akkor is, ha a sarki élelmiszerboltba megyek, csak erre gondolok.

Morriconét közeli hozzátartozói visszahúzódó, szemérmes, önmagával és másokkal is szigorú embernek ismerték, aki bár alapvetően magányos természet, néha mégis közösségbe vágyódik.

– Zeneszerzőként elefántcsonttoronyban élek, elszigetelten. Kizárólag teljes nyugalomban, a külvilágtól elzártan tudok alkotni. Nem az a típus vagyok, aki élvezi a nyüzsgést, és mindenáron jelen akar lenni. A lényemnek a másik része viszont igényli az eleven kapcsolatot a közönséggel, a direkt visszajelzéseket. A kamara- és szimfonikus műveim vezénylése közben fedeztem fel a karmesteri lét gyönyörűségét.

A Mester megszólítás ki is járt neki, hiszen zenéi oly népszerűek, hogy sokan csengőhangként állatják be ma is azt. Bár a világon sokfelé járt, sosem hallotta, hogy filmzenéje akár metrón, akár étteremben vagy repülőtéren telefonról szólt volna.

Nem, ilyen még soha sem történt. Olyan viszont már volt, hogy valahol várakoznom kellett, és épp az egyik zeném ment a háttérben. A mindig is szigorú napirend szerint élt komponista megszokott életmódja szerint a reggeleket sétával, tornázással és jógázással töltötte, majd egészen estig komponált. A zeneszerzésnek szentelt idő amolyan „szent” szieszta volt mindig is Morricone számára. A több ezer kötetes könyvtárszobájában gyakori programnak számított az is, hogy az AS Roma mérkőzéseit nézve töltse szabadidejét. Legnagyobb hobbija azonban mégsem a labdarúgás, sokkal inkább a sakk volt.

Nagyon szeretek sakkozni. Állandóan az új és jobb stratégiákon dolgozom, és akár hiszik, akár nem, a korom ellenére az az ambícióm, hogy egyszer majd sakkvilágbajnok legyek.

A komponista a harmincas éveiben még az olasz nemzeti sakkválogatott tagja is volt és megesett, hogy úgy gondolt a zenére, mint a sakkra, de a sakktábla nélkül.

A sakk mellett Morricone másik nagy szenvedélye a szállodai szappanok gyűjtése volt. Bármerre is járt a világban, legalább egy szappan mindig becsúszott a táskájába.

Igaz! Tíz év óta csinálom, és minden fiókom tele van. Nem tudom már hova tenni őket, úgyhogy nem biztos, hogy tovább gyűjtöm őket.A holnapok felől a Maestrónak – 90 évesen sem voltak – aggodalmai. Az egészségét féltve őrző zeneszerző tudatosan élte mindennapjait. Nemcsak dolgozott, de rendszeresen mozgott is, hogy időskorában is bírja a fizikai megterheléssel járó színpadi munkákat.

– Szerencsére nem tudok olvasni a jövőben. Minden napnak azzal a bizodalommal nézek elébe, hogy még bármi megtörténhet. Ha rajtam múlik, én halálomig komponálok és vezényelek, mert annyira szeretem a zenét. Azt hiszem, a sírig fog elkísérni.

Hogy milyen lesz a túlvilág, nem tudom. Remélhetőleg jó lesz 

– fogalmazott az olasz komponista Király Leventének.