A magyar vasút történetének egyik legsúlyosabb balesete éppen 26 éve, 1994. december 2-án történt, amikor a Szajol állomáson áthaladó Nyíregyháza–Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija 16 óra 46 perckor kisiklott, majd a kocsik kb. 110 km/h-s sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak.
A szajoli vonatszerencsétlenségben 27-en a helyszínen vesztették életüket, négyen a kórházban haltak meg, 52-en pedig kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek.
A hátborzongató eseményekre a Facebookon emlékezett vissza egy, akkor 19 éves férfi, aki a szolnoki Hetényi Géza korházban dolgozott beteghordóként, és műtőssegédként. A kórházi dolgozóba épp a sterilizálóba vitte az utolsó kört, és éppen hazafelé indult volna, amikor a távolból meghallotta a sorban érkező mentők szirénáit.
– Látom, ahogy orvosok, ápolók sietve lépdelnek a sürgősségi felé, majd a sietésből futás lett. Valaki elkapta az én karomat is, és valamit kiabált. Már nem tudom, hogy mit, de már én is futottam. Mire odaértem már nagyon sokan voltunk. Az első sérülteket már a műtőbe vitték. Mondták, maradjak, mert rengeteg sérült érkezik. Minden osztalyról pillanatok alatt ott volt minden szabad ápoló, beteghordó, orvos, orvostanhallgató. Közben hallom, ahogy recepciósok hívnak fel mindenkit, hogy jöjjön be. Mindenki jött, első szóra. Álltam, és vártam. Belül reméltem, hogy ez csak egy erős tulzás, és nincs ekkora baj, de sajnos elérkezett a káosz – írta a férfi, majd folytatja.
Szajol 1994 December 2. Kb 17:00A dátum ami örökre belém égett. Nem volt még mobiltelefon, internet. Hetényi Géza...
Posted by Attila Zilahy on Wednesday, December 2, 2020
– Először "csak" mentők jöttek, egymás után, mint valami felvonuláson, utána megérkeztek a katonai járművek, személyautók, mind tele sérültekkel. Pillanatok alatt megtelt minden műtő, minden vizsgáló. Próbáltunk ágyakat szerezni, már az se volt baj, ha hiányzik a kereke, csak húzzad, te meg told, közben rajta orvosi felszerelések, a vállamra dobva infuziók. Próbáltunk mindenfelé segíteni, de bármerre néztem, mindenhol sérültek.
A lepedők már rég elfogytak. Már a mosodábol is. Egy ember sokkos állapotban nyílt töréssel próbál mászkálni. Lefektetjük, de ott egy másik. Közben jönnek sírva a hozzátartozók. Nekik már nem tudunk segíteni. Sírva, reménykedve keresik szeretteiket. 31 emberen zárult a fémkoporsó fedele. Én 4 embert tudtam levinni, utána elbújtam egy mosdoba. Mondták, maradjak nyugodtan, ez nem nekem való. Dühömben ököllel vertem a csempét.
Visszamentem segíteni. Már hajnalodott. Nem bírtam már a szemébe nézni senkinek, csak mentem válogatni a véres lepedőket, és műtősruhákat. Mire kiléptem, már a lépcsőn ültek az ápolók, orvosok, önkéntesek. Életemben nem láttam azóta sem ekkora összefogást, pedig folyamatosak voltak az összetűzések, viták, de nem most. Összekovácsolta őket egy tragédia. Remélem soha többé nem lesz ilyenben részem.